Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - SZEMLE - Halász Péter: Beke György „Nyomjelző” könyvei
éppen e látszólagos zsúfoltság teremt igényt a téma még alaposabb megismerésére. Mert ennek a tájnak a történelmét nem ismerhetjük eléggé. Ha Erdély múltjában valahol, hát itt aztán valóban szétválaszthatatlanul összefonódott egymással a magyarok és a románok sorsa, annak minden példamutató és szégyenletes vonatkozásával együtt. Mert iszonyatos még olvasni is, hogy Nagyenyeden, amelyet évszázadokon át a Bethlen Gábor által alapított Kollégium, s a „sötét középkorban” is a tudás megszerzésének mindenki számára egyenlően mért lehetősége fémjelzett, a XX. század közepén elszabadult fasizmus — hogy a világból hírt ne kaphassanak — elvette és lepecsételte a magyarok és a zsidók rádióit. S föltartóztathatatlanul szakad föl a kérdés, hogy a román nép — amelynek nevében cselekedtek — vajon hallgatta-e, hallgathatta-e az emberibb világ híreit is elhozó rádiókat? Gondolkodom, hogy vajon miért érzem ezeket a riportokat Beke eddigi írói munkássága legjavának? Talán azért is, mert együtt jelentenek egységet, adnak többet. Kézdivásárhely főterére gondolok, amelynek házai egyenként sehol sem nyújtanának olyan élményt, nem teremtenék meg azt a varázst, amit ott együtt, végigpillantva érezhetünk. Ezek az írások is egymással vállvetve érvényesülnek igazán, s a kötet egységes szemlélete és hangulata az, ami a kötetek legjavává teszi. És az arányok egyensúlya, amely annyira szükséges az igazság megérzéséhez, a lényeg érzékeltetéséhez. Mert itt, Dél-Erdélyben, Fehér megyében a történelem — sajnos — mindkét nép számára nyújtott éppen elég lehetőséget a bűnök elkövetésére, mint ahogy nyújtott és nyújt azok jóvátételére is. „Erdély északi felében román iskolákat némít el a megosztó hatalom, déli felében a Bethlen Kollégium és két másik társa bénul meg az Európát letipró fasiszta szélütéstől.” — olvashatjuk az 1944-es időkről. Mert az „elnyomás mindig az iskolákra támad legelőbb és leghevesebben, mert az iskola az élet, az önbecsülés, a tudás és a megmaradás.” Mert az „iskola addig kell a népnek, és minden népnek a maga nyelvén, amíg a nép szívesebben nyúl a boldogító toll, mint a halált hozó fegyver után.” Tovább folytatva a fölvetett gondolatot: az a nagyszerű ezekben a Fehér megyei riportokban, hogy akárhová megyünk, akárhová nyúlunk vagy tekintünk, ismerős személyekre, eseményekre találunk, agyunk könyvespolcain egyre több rés és hézag telik meg tartalommal, kötjük, bogozzuk az eleddig sokszor levegőben maradt szálakat, s fűzzük az ismeretek gyöngyszemeit a már meglevő fonalakra. A riporternek — úgy tűnik köny- nyű a dolga: otthonosan mozog nemcsak térben, de — a képzelet teremtette nagyapa-útitárs jóvoltából — időben is. A történelem és a társadalom valóságából fakadnak, virágoznak ezek az írások: ez adja nemcsak a súlyukat, de színüket és hangulatukat is. Ha ez után a riportkötet után vesszük kézbe a Vállald önmagadat című kötetet, amelynek írásai — úgymond — a publicisztika műfajához tartoznak, akkor másfajta várakozást kell csiholnunk magunkban, mert más az is, amit kapunk. Még jobban teszi az olvasó, ha előbb ezt a könyvet olvassa el, s aztán a Nyomjelző rokonságot. A recenzens azonban akárhogy váltogatná is a sorrendet, nem kerülheti meg a lényeget: miféle színvonalat képviselnek hát ezek a publicisztikai írások? Könnyű dolgunk lenne, ha önmagukban vizsgálgathatnánk őket, ez azonban semmi esetre sem vezetne jóra, hiszen nem egye- dülvalók, hanem szerves részei Beke György írói—riporteri munkásságának. S ha azok, akkor viszonyítanunk kell őket, el kell helyeznünk ezt a kötetet is a mindinkább teljesedő életműben. A riporterhajlamú — mit hajlamú? —, az ízig-vérig riporter Beke írásait — vállalva a minden hasonlatban ott leselkedő banalitás veszélyét — olyan szépen és bőven termő szőlőtőkéhez hasonlíthatjuk, amelynél — amíg ott van — észre sem kell hogy vegyük a minden szőlőtőke velejáróját, a karót. Ez a karó pedig Beke szőlőskertjében nem más, mint a valóság, mégpedig a közeli valóság, amelyhez kötődve — nem képzavar — szárnyalhat igazi magasságokba az írói képzelet. S amelynek jelentőségét csak akkor érzékelhetjük igazán, amikor egyszer csak hiányzik. Mert ezekben a publicisztikai írásokban a valóság karója messze kerül a tőkétől, s a vesszők, a hajtások vagy eltekerednek tőle és róla, vagy csak messziről nyújtogatják fel kacsaikat. Ezt lehetetlen nem érzékelni. Nem rogynak le, nem roskadnak össze, de nem is állnak és haladnak olyan természetes magabiztossággal, mint azokban a riportokban, ahol a valósággal egy tőről sarjadva törnek a magasba. Nem véletlen, hogy ebben a kötetben a Változó hagyományok című fejezet írásait érezzük a legjobbaknak. Komoly eszmeiséggel telített riportok ezek, vagy ha úgy tetszik, erősen a valósághoz kötődő publicisztikai írások. Úgy tűnik, ezen a nyomon haladva juthatunk el valami tanulságféléhez. Beke Györgynek azok az igazán jó publicisztikai írásai, amelyek nem légüres térben születtek, hanem mélyen a valóságba ágyazódnak. Mint ahogy riportjainak is az a legjava, ahol nem a tárlatvezető hűvösségével, hanem az események elkötelezett részeseként tudósít. Lehet, sőt nagyon valószínűnek érezzük, hogy ez a kétféle — nagyon is egy felé tartó — egyenes hamarosan metszeni fogja egymást. HALÁSZ PÉTER 83
