Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - SZEMLE - Halász Péter: Beke György „Nyomjelző” könyvei

3. Beke György: Vizek törvénye. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoka, 1977.

4. Beke György: Nyomjelző rokonság. Kri- terion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.

5. Beke György: Feketeügy. Eminescu Könyvkiadó, Bukarest, 1974.

Aligha lehet véletlen, hogy ha újraolvassuk Beke György írásainak újabb köteteit, feltűnően sűrűn találkozunk bennük a víz-zel, mint témával és mint jelképpel is. A Bővizű patakok mentén c. kötetnek (1) lehet, véletlenül adódott ez a szép címe, és az Emberarcok c. gyűjteményben (2) szereplő Beke írás („Ha Dunáról fúj a szél. . .”) címéből sem mernénk további gondolatot fűzni. De itt van a következő riportkötet: a Vizek törvénye (3), ezen már érdemes elgondolkodni, s a legújabban (4) is bőven találunk Marosról, Kükül- lőkről szóló írásokat. Vagy gondoljunk vissza az előző riportkötetekre, amelyek közül különösen említésre méltó a Feketeügy (5) című.

Minden hasonlatnak és jelképnek az a veszte, ha mértéktelenül erőltetik, mi sem szeretnénk ebbe a hibába esni, csak futni hagyjuk a képzeletet hogy a szabad vizek módjára megkeressék a maguk medrét, hiszen ez a vizek törvénye. Az Erdélyben születő és ahhoz kötődő lélek vizekkel való kapcsolata több mint természetes, így lehet ez Beke Györgynél is, akinek forrásvidéke a háromszéki Uzon, ahol a Feketeügy s az Olt találkozik egymással.

Ezek a hegyekről lefutó, útjukat, medrüket kereső vizek valóban szinte kínálják magukat az emberi élet, az emberi sorsok példázatára, magukkal ragadják a képzeletet és a gondolatot egyaránt. Hiszen az emberiség bölcsője is a nagy vizek partján ringott, a nagy népek a nagy folyóvölgyekben alakultak ki; szinte természetes tehát, hogy a kis népek a bővizű patakok mentén élték s élik az életüket egyszer verődve és tajté- kozva a történelem szirtjei közt, máskor meglas- súdva, hömpölygőbben, kényelmesebben, ha nyugalmasabb tájakra érnek.

Négy könyv írásai sorakoznak e képzeletbeli vízparton, áradnak, csörgedeznek, csobognak benne a gondolatok. Üljünk le a partjukra, s mint az elődök tették azt a Dunánál, ismerjük meg, s gondoljuk őket tovább.

Az Emberarcokban a tengerbe ömleni készülő Dunával találkozunk, a lomhán, hatalmasan, és egy kicsit már mindenbe belenyugodva haladó folyammal, amely túljutva az akadályokon, feltartóztathatatlanul, megváltoztathatatlanul elérkezett oda, hogy beleömölve a tengerbe megszűnjék Duna lenni. Az Al-Dunán járunk, ahol a Duna nyugalma csak látszólagos: hatalmas erejét rejti ez a békesség, s az embernek hatalmas erőfeszítéseket kellett és kell tennie, hogy igazán úrrá legyen rajta, sőt: a maga hasznára fordítsa a benne szunnyadó energiákat. Beke nem fukarkodik a lelkesedéssel, amikor az ember és a folyam küzdelmének eredményeiről ír, s mikor közelebb hajol a Dunával immár békét, sőt egyezséget kötő emberekhez, lám, ismerősökre talál: az Al-Duna vidékére került földiekre, akik a folyó úgyszólván már mindennel leszámoló, mindenen túljutott állapotához hasonlóan élnek ott, s bár még emlékeznek a hegyekre és a patakokra, ahonnan jöttek, de már egyfelé tartanak. „Aztán megnősültem — mondja a galaci kikötő magyar diszpécsere —, jött a gyermek, megszoktam a várost, a Dunát, mindent. A kényelem is nagy marasztaló, a lakás, a meleg víz, a jó állás. Meggyöngült a honvágy, nagyon meggyöngült.”

De mi van a vizek „másik végén”? Aláfutó patakok, „amelyek medret ásnak maguknak, és ki is szélesítik medrüket”. Ezekről szól a Vizek törvénye c. kötetben összegyűjtött riportok többsége. A partot mosó víz — azt mondja a példabeszéd — lassú. Ám az aláfutó vizek sem dolgoznak gyorsan, még ha „Isten malmának kerekeit” hajtják is. Sőt, ha csak éppen odapillantunk, úgy tűnhet: állandó a meder valamennyi zúgójával, legföljebb a part az, ami szakad. De aki régóta ügyeli a vizek folyását, az meglátja, észreveszi — észreveheti — ha sikerül levágni egy-egy kanyart, s ha valaki, hát Beke számon- tartja ezeket a levágott kanyarokat, megtisztult örvényeket. Mérleget nem készít, de a vizek apró örömeit megosztja velünk, a rájuk is jellemző bölcsességgel, alapossággal és meghittséggel.

Ha most a kötetek megjelenésének rendjén haladunk, elérkezünk Beke eddigi riporteri munkájának legszínvonalasabb gyűjteményéhez, a Nyomjelző rokonság-hoz, amely mindennél jobban igazolja a vizek törvényének igazságát: az útjait, medrét kereső írói szándék megvalósulását. Ami egy esztendővel ezelőtt, a szilágysági riportok megjelenésekor még csak szép és reményteljes elképzelés volt: — Erdély földrajzi és társadalmi tájegységeinek riportokkal való bemutatása — annak a második lépése is megvalósult s — mint hírlik — a folytatásban is bízhatunk. Ez a második rend nem akármilyen. A magyar történelem és művelődéstörténet olyan kevéssé ismert vidékére vezet bennünket ez a riportkötet, hogy az már önmagában is különlegessé avatja az eseményt. Fehér megyében járunk, amelynek neve — ne mosolyogjon senki — bízvást kaphatta volna a nevét arról, hogy múltja és jelene milyen sokak számára jelent fehér foltot az ismeretek mezején. Enyed s annak kollégiuma talán még éleszt valami asszociációt, hanem a körülötte időben és térben gyűrűző települések, tájak hatalmasan kiestek az emlékezetünkből és a tudatunkból egyaránt. Beke nagy erővel igyekszik pótolni a hiányokat, s eközben kettős feladatra vállalkozik, kettős feladatot old meg páratlan nagyvonalúsággal és hozzáértéssel. Úgy vezet végig bennünket a vidéken, hogy nem csak ismereteinket gyarapítja és frissíti is fel egyszer- smint, hanem elgondolkodtató tanulságokba is beavatja az olvasókat. A helytörténeti ismeretek szinte nyomasztóan súlyozzák ezeket az írásokat, annyi fontos ismeretanyag vár itt közlésre, talán

82