Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰHELY - Augusztusi beszélgetés: Elszámolnivalónk a való élettel (Végh Antal válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)

ülök le írni, hogy most nagy botrányt csinálok, nagy vitát kavarok, akkor abból az írásból minden lesz, csak botrány meg vita nem lesz. A jó értelemben vett botrány azokból az írásokból származik, amit az ember kényszerűségből, azaz belső késztetésből ír. Pedig nem gondoltam, hogy ebből az írásból vita kerekedik, hogy a Pártközpont, a Népszabadság, az írószövetség ülései foglalkoznak vele. Adódott egy olyan pont, amikor egy kicsit azt éreztem, hogy patthelyzetbe került a vita, az ellentábor is erősen készülődik. De a politika irányvonala amellett szólt, hogy hittel, őszintén és bátran —ez feltétlenül benne volt a levegőben. Nem gondolhattam, hogy ki tudnak nyírni, a lehetséges legrosszabbal szembenézve is úgy láttam, hogy csak a láncaimat veszíthetem. Talán hatóságilag megtiltják, hogy írjak? Elképzelhetőnek tartottam azt is, hogy egyesek azt mondják: kérem, ez ellenséges hang, reakciós, szocializmus ellenes. Mégis, önmagam számára volt létkérdés, hogy leírjam azt, amit gondolok, mert addig nem tudtam nyugodni sosem, amíg le nem írtam.

Az egzisztenciádat túlontúl nem érintette mindez. Ennél többről volt szó, mint már említettem: vereségeddel a való életet vallató irodalom is defenzívába kerülhetett volna.

De én ezt így nem gondoltam végig. Arra gondolván, hogy az íróság végül is az egyén dolga. Soha semmiféle csoporthoz nem tartoztam, mindig magam csináltam azt, amit csináltam. Az én vereségemmel más miért került volna nehéz helyzetbe? Az igaz, hogy maga a műfaj megsínylette volna; az ilyen esetek az óvatosabb írókat visszarettentik a vállalkozástól. Csakhogy engem biztatott Darvas is, Aczél György is. Aczél kétszer is behívatott, könyvem megjelentetését illetően egyértelmű támogatásáról biztosított. Mindketten fölléptek a sötét erők ellen, azok ellen, akik a könyvemet nem akarták megjelentetni. Nem csinálok belőle titkot, Orosz Ferenc, a megyei pártbizottság első titkára, s az ő környezetéből egynéhány kisebb-nagyobb beosztású funkcionárius fújta ellenem leginkább a tüzet. Úgy gondoltam, s alighanem helyesen hogy amikor olyan próbált emberek, mint Darvas, mint Erdei, mint Urbán Ernő mint Pándi állnak mögöttem, elképzelhetetlen, hogy valahonnan a folyosó végéből bunkósbot lendüljön váratlanul, és agyoncsapjon. Feltápászkodtam volna ez után is. Legfeljebb akkor nem írok egy-két évig riportot vagy szociográfiát, ám megírom a |ebunkózás igaz históriáját.

Még mindig ehhez kapcsolódik, de most más ösvényre kanyarodik a kérdésem. A magyar szociográfiának a harmincas évektől kezdve egyebek között az volt a meghatározó jegye, hogy a mindenkori szegénység sorsán kívánt változtatni. Érdekes módon a te szociográfiai írásaidban ezt a törekvést ugyancsak erőteljesen érezni. Nemcsak a penészleki riportra gondolok, hanem a novelláidra is. Ennek a szemléletnek az érvényesítésére a származásod milyen mértékben predesztinál?

Pörölni a szegények sorsának jobbításáért — ilyenfajta küldetést nem éreztem magamban, ez az igazság. Apám nem volt szegény ember. Egyszerű parasztemberként a kétkezi munkájából élt az utolsó napjáig. Igaz, hogy a közvetlen családunkban, tehát anyai ágon is, voltak nagyon szegény parasztemberek. Nem cselédek, csak olyanok, akik két-három hold földből éltek. De nem voltak szolgák. Apámat gazdagnak azért semmiképp nem lehetett nevezni, mert úgy szerezte azt a néhány hold földjét, hogy nappal dolgozott a határban, éjjel meg elment fuvarozni. Például, amikor a hídépítések voltak ott Szatmárban, s szállították a sódert a Tiszára, akkor apám felült a szekérre, éjszaka megpakolt, hajnalra meghozta a kavicsot. Ezért kapott két pengőt. Gyűjtögette a pénzt, és vett belőle egy hold földet. Volt olyan esztendő, amikor anyám száz libát tömött meg kézzel, eladtuk az ungvári vagy a nagyszőllősi piacon, abból megint lehetett venni egy darab földet. így éltünk, de életemnek meghatározó élménye volt a szegénységgel való találkozás, az iskolában, a szomszédoknál, meg a cselédeknél. Éppúgy jár70