Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰHELY - Augusztusi beszélgetés: Elszámolnivalónk a való élettel (Végh Antal válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)

tunk mi is libát és borjút legeltetni, mint a cselédgyerekek. Annyi különbséggel, hogy a cselédgyerekek a gazdáét hajtották, mi meg a sajátunkat, de együtt mentünk az erdőszélekre. De máig beleborzongok, hogy láttam embereket meg gyerekeket éhezni. Emlékszem, az iskolába nem egyszer kolbászt vittem, s akkor a padtársam, egy nagyon szegény gyerek — második vagy harmadik elemiben lehetett — ellopta azt az ujjnyi kolbászt, amit nekem anyám tízóraira tett. Én ugye jelentettem, hogy a kolbászomat ellopták. A tanító úr szigorú ember volt, kinyomozta, hogy ki vette el. A padtársam be is vallotta, hogy a kolbászt ő kétszeri nyelésre megette. A tanító úr irtózatosan elverte, s vallatta, hogyan jutott ilyesmi eszébe, erkölcsi példát akart szolgáltatni. A gyerek elmondta, hogy ő még életében sosem evett kolbászt, s nem bírta ki, hogy ne kóstolja meg. Megkérdezte a tanító úr, hogy milyen az íze. A gyerek nem tudta, mert izgalmában olyan hirtelen nyelte el a kolbászt, hogy nem is emlékezett az ízére. Láttam a falusi szegénységet, azt nem is lehet elhinni ma, hogy milyen szegények voltak az emberek ott. Anyámmal még most is estéket végigbeszélünk a szegénységről, melyben mi nem voltunk benne, de láttuk, meg éreztük. Azért mi is tudtuk azt, ha apámnak sikerül húsvétra a terménykereskedőtől húsz pengő búzaelőleget szerezni, az nagyon jó dolog. Ezeket nem lehetett nem látni. Ahelyett, hogy nagy szavakat használnék, hogy küldetés, meg hasonlók, annyit mondanék csak, hogy nekem ezek voltak az élményeim. Még azt sem mondhatni, hogy sajnáltuk ezeket az embereket, hanem tényként fogadtuk el, hogy a világ ilyen, a világ nem fog változni, az ilyen marad. Sőt a fehérgyarmati vásárban a koldus azt énekelte, hogy míg a világ világ lesz, mindig mindig rosszabb lesz. Hát a világ nem lett rosszabb, ez nem igaz. Azon csodálkozunk mostanában anyámmal a beszélgetéseink alkalmával, hogy nincsenek szegény emberek.

Most rátértél az előző kérdés másik ága-bogára. Illyés kétféle szegénységet kategorizál. Az egyik valahol a te írásoddal kapcsolatos. A mélybe süllyedt lumpen szegénység az egyik, a másik pedig a tartást megkeményítő tisztes szegénység. Mennyire tartod igaznak ezt a megkülönböztetést?

Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy tudományosan mind a kettőt ki lehetne mutatni, de én a szegénység mellé csak egy jelzőt tudnék tenni, hogy gyalázatos. Mert gyalázatosabb dolog a szegénységnél nincs. A szegény embernek a gonoszsága is, a rosszasága is, a bűne is a szegénységből adódik. Volt egy nagybátyám, aki Haynau cselédjei között volt tanító, a szomszéd faluban. Mert a mi falunk kis parasztfalu volt, ott nem volt gróf meg ilyesmi, ott csak kulákok, közép parasztok, meg szegény emberek éltek. De a szomszéd falu valami hitbizományi birtok volt, a Haynaué. A nagybátyám ebben a faluban tanított negyvenhárom esztendőn át. Sokat beszélt a falu szegényeiről. Azt mondta, a szegény embernek csak egy bűne van, az, hogy szegény. Azért tolvaj, azért iszik, azért veri a feleségét. Azt tudom, hogy nem volt mega kettős rétegezettség. Csak vászonban járni, s csak azt enni, amit a föld ad — állítólag így szép a szegénység, de ez ismeretlen volt mifelénk, mert mindenki irtózatosan küzdött az előbbrejutásért. Akarta, hogy valamije legyen, hogy disznót ölhessen, hogy a gyereknek ruhája legyen. Nálunk annyit dolgoztak, hogy azt el sem lehet ma már hinni; a gazdák meg a parasztok hajnali két-három órakor már indultak kifelé. Kérdem én, miért lett volna tisztes ez a szegénység, miféle erkölcsi vonzata lehetett volna ennek? Mert a cselédházak is egyszerűen csak utálatosak voltak: rossz szag, ápolatlanság, ruhátlan- ság, hiányos ágynemű, földes padló. Ugyan a mi házunk is földes volt, minden szombaton le kellett mázolni lótrágyával. A lumpen életű emberek a közfelfogás szerint rongyembereknek számítottak. Szabó Pál mondta nagyon szépen, hogy ez is lehet, az is lehet az ember, csak rongyember nem lehet. Nálunk ott Szatmárban még a szegény emberek sem akartak rongyemberek lenni. Az akarás még azokban is benne volt, akiknek nem jutott annyi, hogy vasárnap a bakancsukat bekenjék fáradtolajjal.

71