Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - MŰHELY - Ódor László: Az anyanyelv dicsérete
A SZÜLETŐ, formálódó új családban a nyelv nincs mindig a figyelem középpontjában. Tényleges dolgok: a munka, a gyerekek, a háztartás gondjai kerülnek előtérbe. Most, a magnószalagról értem meg, veszem észre a szavak világába már többé-kevésbé szilárd kiejtéssel, magyar hangrendszerrel kilépő Balázs egykori ingerültségét, idegességét. ellenségességét a még csak hónapjait fogyasztó Bálinttal szemben. Észre se vettük, milyen szánnivalóan nyüszített tőle, hogy a mikrofon folyvást a Bálint szája előtt járt, az ő első szavát leste. Neki lelkendezett a világ. Olykor még haragudtunk is rá, hogy — ha tehette — Bálintba bele-belebillentett vagy rácsapott. Meg is mondta, hányszor és milyen indulattal: nem szeretem! Hiába vigyáztunk az egyensúlyra, az arányosan osztott szeretetre. Itt az egyik hangszalagon, éppen azon, amelyen a kilenc hónapos Bálint az add idé-t gyakorolja, hallani a háttérből, valamelyik szobaszegletbe húzódva, hogy mondja, próbálja mondani Balázs azt, amit Bálint ajkáról lesünk: auoe, auoe. De hiába makacskodik, az ő szájából ez már idegenül hangzik. Ő már megült az anyanyelv többé-kevésbé szilárd, jól ejtett hangjai között. Még abbéli igyekezete sem hoz sikert, hogy a Bálint körül serénykedő figyelemből visszalopjon magának valamennyit. A nyelvtanulási folyamat egyirányú sodrás: nincs benne visszaút. A magyar környezetben fölnövő gyerekek olyannyira beleékelődnek a magyar hangrendszerbe, hogy egy-egy idegen szó kiejtésekor ki kell járniok a magyar nyelvtörténeti iskolát. Szó elején újra meg kell birkózniuk a kettő vagy több mássalhangzóval: s úgy találnak a kiejtésbeli nehézségeik alól fölmentést, mint az egykori magyarok. Akik magánhangzót toldottak a mássalhangzók elébe (iskola), vagy közé (keresztyén), vagy egyszerűen elhagyták egyikőjüket. S hébe-hóba, csak muszájból erőltették rá a nyelvüket a mássalhangzótorlódásra. Pájz — mondja Bálint, és Balázs, a nyelvtörténeti fejlődés magasabb fokán, neveti: Spájz az, Bálint. — Palafon — mondja Bálint, és Balázs megint javít: Plafon az. — De amikor megkérdezem, hogy melyik szebb, a plafon vagy a mennyezet-e, ötéves korában Balázs komoly nyelvtudósként bólint: hát persze, hogy a mennyezet. Hangtévesztéseiket csak nagysokára növik ki, igazán valójában soha. Gyermekkori hangejtéshibáink hangátvetéses felnőtt nyelv-botlásainkban, bakiinkban kísértenek. Bálint a Lego-ból e/emetes házat épít, és az autóban, ha fáradt, tajtékozva követeli, hogy zárjam le a jádrót. Megmarad éveken át, fogyó hatással mind több értelmi kontrollal a hallás utáni, akusztív tanulás. Ha — már berlini éveinkben — a magyarul értegető egyéves Bálintot játékból németül kérdeztem, a szituációból, az ösztönösen a kérdezett tárgy felé rebbenő pillantásomból még nem értett meg, de ha a német kérdőmondat dallama a magyaréhoz hasonlított, fölvillant a szeme, gügyögött, vette a közlésemet. „Wo ist dein Buch?” Hol a könyved? Buzgó nyögdécseléssel vergődött el érte, a járóka sarkába. A zenei-akusztív hatás nem múlik, nem tűnik el, de háttérbe szorul a nála sokkal hatásosabb lehetőségek elől, melyek a nyíló értelemben, vele-egyen tárulnak föl a csecsemőből gyermekké lett emberkék előtt. 57
