Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - MŰHELY - Ódor László: Az anyanyelv dicsérete
hangokat, amelyek később a nyelveket tanuló ifjú embernek és felnőttnek majd bizonyára oly sok gondot okoznak. Nyelvhegyének az ínyei közé szánkáztatásával játszva képezte az angol tiéjcset (th), ajkai lágy összeérintésével és felnyitásával a rettegett biabiális dabljut (w), mely nagyjából azonos a lengyel áthúzott l-lel. De ekkor még éppoly kevés fáradságába került volna a cseh zárhangok sorozatlövése, mint a lengyel sistergő hangjainak a finom megkülönböztetése, a francia orrhangok kibúga- tása, vagy a magyartól eltérő nyelvekben oly gazdagon burjánzó magánhangzótársulások, az ún. diftongusok képzése. Nemzetközi létében a csecsemő játszva teljesít később elérhetetlen normákat. Az anyanyelvi artikulációs bázis kialakításával, az egy nyelvre jellemző speciális hangképzési módok erősítésével, amivel a beszélő szervek mozgását — csonkítva — egy életre megszabjuk — végeredményben az idegen nyelvek jövőbeni tanulásának az útjába építünk akadályokat. Csakhogy ez még valóban öntudatlan játék. A nyelv a tudatot szántja föl, mégpedig úgy, hogy e szántás közben teremti meg. Kényszere, mint a léghajónak, hogy felesleges terheitől szabaduljon. Lényege tulajdonképpen nem a nyelv — hanem a nyelv révén a tudatvilágosság teremtése. Amikor gondolataink kifejezésével küszködünk, magunk is hányszor érezzük, hogy a gondolkodás, mint folyamat létezik a nyelv burka alatt, a nyelvi eszközök mozgatása nélkül is. De a nyelvi forma nélküli gondolkodás olyan, mint a búvópatak: sejtjük haladását, irányát, de nem hajolhatunk le hozzá inni. Mert valójában, míg fel nem tör, nincs. Ezért — bár ott a csecsemőkori lehetőség, hogy az induló élet két nyelv hangvilágában foganjon meg — a pszichikumra nézve feltétlenül kockázatos vállalkozás vagy nyomorító eshetőségű kényszer a kettős artikulációs bázis kialakítása. Az első lépést könnyű megtenni. A gyermek beszélő rendszere kettőnél is több nyelv hangállományára van kalibrálva. De amikor a hangok ismétlő — zöngicsélésével a gyermek már szavakat mond és fölfedezi a tárgyak meg a nyelvi jel közti titkos megegyezést, a kétnyelvűség fékező hatása kétségtelen. Nem is szólva arról, hogy idővel a legtöbb bilingvisben az egyik nyelv fölülkerekedik, és igyekszik szabadulni a másik birtokától. És a lélekben ott a seb forradása, hiába növi be az idő. Biztos jele ennek, hogy a kétnyelvű környezetben vagy az egyetlen anyanyelven, de idegen ajkú környezetben tanuló gyerekek később kezdenek beszélni. A lányai nyelvi-szellemi fejlődését figyelő Németh László így írt: „Az elbámulásnak és megkívánásnak mérsékeltöve az, amelyben a szavak a leggazdagabban rügyeznek. Akármelyik irányban bomlik meg ez az égalj: a beszéd késik.” VAN PERSZE természetes és vállalt kényszerűség, amikor — például — különböző anyanyelvű szülők megegyeznek, hogy gyermeküket mind az apa mind az anya nyelvére megtanítják. Ha felnőttkoráig kíséri a kicsit ez a megértés és ez a figyelem, s hozzá feltámad a maga tanuló kedve is, zavartalan és boldog kétnyelvűséget élvezhet egész életén át. Ilyen jövőnek néz elébe egyik berlini barátom gyermeke: Philipp Wildegans, vagy ha úgy tetszik; Wildegans Fülöp is. Édesanyja magyar, apja német nyelvész, születésekor megállapodtak abban, hogy az anya minden körülmények között magyarul, az apa németül beszél a kis Fülöppel. Évek óta folytatják konzekvens nyelvi építkezésüket; s ez a személyhez kötött nyelvhasználat az immár négy esztendős fiúcska számára éppoly természetes, mint az — hogy rendes német szokás szerint — az utcán cipőt, odahaza meg papucsot visel. A két nyelv is nagyjából így osztozik az életén. Az utcán, az óvodában, az ismerősök tág és szűk körében németül beszél (de anyjával akkor is magyarul). A magyarországi 54
