Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰHELY - Ódor László: Az anyanyelv dicsérete

látogatók cuppanós puszii mögül ráömlő, szokatlan mediterrán ajnározásra magyarul válaszolgat s viháncol. Kiejtésén egy rezgésnyi idegenszerűség sem érződik. Ha apja szól hozzá bikfamagyarságával, nyihogva nevet. Nem kineveti, hiszen nyelvkritikai szemlélete nincs még, hanem a szokatlan szituáció csiklandja: apjáé a német beszéd joga. Övé pedig — természetes neki, mint ahogy két lába, két keze van — mind a két nyelv. De míg tökéletes magyar kiejtését csodálom, apja fölemelt mutatóujja figyelmeztet: hallgasd csak ezt a sistergést, a beszélő szervek — a szóformálás szüneteiben — valóban a két hangállomány teljes terjedelmében mozognak, rángnak, fickán- doznak. S ahogy nevet, ott az a h is a torka mélyében, amit Balázsból a győző anyanyelv a nemzetközi csecsemőős nyelv kráterébe visszapottyantott.

DE A CSALÁD már ujjong, észre sem véve a veszteséget, mert Balázs beszél, egyenrangú visszhangként legalább is, melynek ekkózásában nem is tudni, ő vagy a környezete indította-e el a hanggörgeteget. A felnőtt gügyögést, amit később ki nem állhatott, most, egyéves kora körül még szívesen veszi. Zenét hall a szóban, a mondatban, akusztív élmény támad benne, az bizsergeti, nem az értelmes élmény, hogy ért és megértik. Ez még mindig a játék ideje. És a közérzete hangi megnyilvánulásai. Szóhatár nélküli hangáradás. Szótagokat vélünk fölfedezni, de hisz a mássalhangzó kimondva: már maga az: szótag.

Az elsők között: a jóérzésnek és a bánatnak lejegyezhetetlen hangkapcsolatai közül kibukó, ölelés-préselte nyögésből, nyögdécselésből kibomló szó: mama. Még bizonytalan a használatában: a hatalmas luxus fénye lassan világlik föl benne: sírni se, sival- kodni se kell, csak kimondani e játékhangokat, és a kívánság teljesül. így születik a személyi és tárgyi világ kibomlásával-állandósulásával az akarat: annak erősödő tudata, hogy ő köztünk él, és a hozzájuk — emberekhez és tárgyakhoz — fűződő kapcsolatát szabályozni akarja. „Nem tudok elképzelni meghatóbbat, / mint amikor az anya gyerekét / először állítja a tárgyak / hatalmas tömbjei közé; / amikor a világot tetten érve / megélednek körül a dolgok, / a lét egymásra épült tornyai” — írja értőn a költő, Fodor András. (Lám: tudós pszichológusok, filozófusok, leíró nyelvészek toporognak át közléseikkel-fejtegetéseikkel köteteket, a költő meg hét sorban pontos rajzot készít!)

A tárgyak közé állított gyermek számára,-aki eleinte bútortól bútorig araszolgat, s a tárgyak közti szakadékokon mászással éviekéi át, hatalmas lehetőség, cselekvéspótló eszköz a nyelv. Olyan idő előtt áll, melyben szellemi fejlődése elhagyja a testit; hogy aztán három-négy év elteltével négy-ötévesen — egyméter tíz centis, derékig érő emberként a lefele is pillantani tudó felnőttek komoly beszélgetőtársa legyen.

MIFÉLE ROBBANÁSA, robbanóképessége ez az emberi agynak, s a csupán izomnyalábokból beszélőszervekké nemesedő emberi testrészeknek micsoda virtuozitása! Elzárt berlini világunkban, ahol a magyar szó csak négyőnk mikrovilágában kerengett, Balázs egy-egy szavának hallatán hányszor összevillant dudoros feje fölött Katival a szemünk; mondtuk mi ezt? Aligha. S ha nem, hát honnan szedi?! Volna ősbank az agyban, egy nyelvi kincsrejtő Tutankamen-kamra, egy sejt, amely a gyermek egy és kétéves kora között szézám-kitárul, és elönti az agyat nyelvi-fogalmi-gondolkodásbeli ragyogásával?

Nem, biztosan nincs. Sokkal valószínűbb, hogy észrevétlenül mondtuk, hallotta tőlünk azt a szót, melynek hallatára úgy összevillant a szemünk. Hiszen hogy tárolhatná egy bizonyos nyelv adatait az a két, biológiai rítusban egymásra találó sejt! De nem kevésbé bámulatos már az is, hogy az a két sejt annyi minden más emberi

55