Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰHELY - Ódor László: Az anyanyelv dicsérete

sága már az első szoptatás idejéből való. Amikor a csuparánc, szőrmókfejű Balázst mellétették a kórházi ágyba, s az anyamellre rögtön rátaláló szája türelmetlenül várta a tej megindulását. Kati akkor már egyvégtében beszélt hozzá. Természetes volt neki a léte, a lénye, várt az érkezése, mikor én még mindenféle konvencionális kacat meg szokás közt idegenül toporogtam. Az anya a terhesség hónapjaiban minden sejtjében várja a jövőt; mint duzzadó mellében a tej, gyűlnek szájában a szavak, a beszéd. Nem tudok elképzelni anyát anélkül, hogy ne változnék át gyakorló nyelvtudóssá.

Kati ebbéli szerepét megható komolysággal vállalta. Amikor nekem Balázs még magatehetetlen béka volt, neki már beszélgető társ, aki — míg egyetlen mozgásba: az ajkak szivattyú-rángásába némult —egyre tisztulóbb szemmel nézett a világba. Föltehetően először homályt és fényt látott, aztán a rápatakzó hang forrása körül az arcot, a hajat; egyre élesebben. Hogyan is tudnánk minderről később számot adni? Élményeink legalsó burkába rakódik ez a hang, ez a kép, közvetlenül az anyatestben szerzett jóérzésre, de még a külvilág hatalmas rohamai, a mozgás, a nyelv tanulása alá. Az ember állati rezzenései közé, a később megmagyarázhatatlannak tetsző „alaptermészet”, boldogság és bánat egyik okául. Kati nem tudta elképzelni, hogy Balázs — s később Bálint — nem érti őt.

És valamiképpen igaza volt. Mert a beszédnek is van zenéje. Olyan a csecsemő fülének, mint szemének a fölé hajoló arcok és a szoba tárgyai.

AZ ELSŐ SZOPTATÁS nyelvleckéjétől fogva Balázs így valóban, szószerint az anyanyelvén tanult. Én egyre fogyó hökkenéssel szokogattam hozzá. Tudtam, hogy itt van egy új élőlény, éjszakánként egyre olajozottabb tagokkal ugrottam ki az ágyból hozzá, hasírt vagy nyöszörgött.és egyre kevésbé csodálkoztam. Aztán lassan kezdett kialakulni bennem egy új fogalom, ami ő volt. Beírattam a személyimbe, hogy van, és azt is, hogy mikor és hol született, és a kérdőíveken nem húztam át nagyvonalúan keresztbe a gyerekek rovatát. Lehet, hogy furán hangzik, de hogy fölfogjam létezését, legjobban akkor a pelenkamosás segített. Aztán minden olyan többletmunka, amit ő hozott a házba. Kati — a védőnő tilalma ellenére — eleinte 30—40 perceket szoptatott, így hatszor harminc-negyven perces volt a beindított nyelvi kurzus is. Te jó isten, gondoltam magamban, ha felnőttként valaki egy télen át ilyen intenzíven tanul valamely idegen nyelvet, tavaszra fölfalja az egészet.

Ráadásul Balázs mást nem csinált, csak feküdt, evett és hallgatott. Kalimpált a kezével, fürdetéskor rugkapált a lábával, s lassan, ha a hasára fektettük, föltámaszkodott, s ahogy a tarkója alá tartott karunkat lassan a hátára csúsztathattuk, mert ingva-bingva ugyan, de nyakán megállt a feje, úgy kezdett egyre inkább az állatias köznyöszörgésből kiszabadulva a saját hangján káricsálni. Ahogy egész testében kezdte fölfedezni a mozgás lehetőségét, szeme előtt, a fényben táncoltatta a kezét, kapott a lába után, s tenyerébe simított mutatóujjunkat növő tudatossággal szorongatta, úgy vette észre, hogy mozgatható a nyelve, az ajka is. S ha mozgatja őket, a torkán kidú'lő levegő százféleképpen fütyül és sípol, kattog és berreg.

Ekkor már én is visszakerültem a családba, s győztem is azzal az elmélettel, hogy: ha már feltesszük, homályból egyre élesedőn érti a szavunk ez a kis sivítógép, akkor adjuk meg neki is a feltevés jogát. Azaz: hogy sírása, éjszaka fölharsanó sivítása, vagy bágyadt nyüszögése is jel, a szervezete, az élete ösztön-jele, hogy a maga módján ő is kommunikál. És ezekre a beszédhelyettesítő kommunikatív próbálkozásaira a felnőtt környezetnek válaszolnia kell. Ezért ha sír, nyugodtan fel lehet venni, mert sírásával éppúgy mint repesésével valamit ki akar fejezni. Nem felnőtt fejjel fölérhető fogalmakat, hanem érzést, közérzetet.

51