Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰHELY - Ódor László: Az anyanyelv dicsérete

ség. Ha ideges, üvölt a német szó miatt. Ha nyugodt, tréfálódzik. De én nem hagyom békén, ha csak néhány mondattal is, naponta fúvom-élesztem a német nyelv világát benne. A beléragadt idegenséget. A gyerekfejjel beléhasadt felismerést: a tárgyilagosságot. Gib mir das Brot. Mit? —szemében a megértés öröme és a dac haragja: a drótot? — és az állólámpa zsinórjára mutat. Nein, ich will das Brot. — Aha, a drótot kéred.

Kikényszeríti az igazságot. Hogy először az anyanyelvéről írjak, az igazi otthonáról. Amivel — Kosztolányi Dezső Lélek és nyelv-beli bizonyságtétele szerint — sohasem lehet jóllakni, mert tőle nem kapunk sohasem csömört: „csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk”.

ANYANYELV. MISZTIKUM rakódik köré, talán amióta ember él. Olyan sajátjuknak tekintették „primitív” vadászó embereleink, mint kezüket, fülüket, szájukban mozgó nyelvüket. Hozzájuk tartozó volt a szó, amelyen szóltak, mint a lélegzet, s a sebből kiszökő vér. A szláv népeknek a más nyelven beszélő néma volt (itt a német szó eredete — magyar átvételben is); A középkorban idegen ajkú tárgyalók nyelvet hozattak maguknak, ha szót akartak érteni egymással. A tolmács szó a török elleni háborúk zsákmánya Európában. Tőlünk, a törökkel közvetlenül tárgyaló magyaroktól vitték el: egyetlen szó európai szétvillanyzásán megmutatkozik népek törökellenes harci vállalása: a csehbe, a lengyelbe s a németbe is — a német etimológiai szótár szerint — egy kicsi nép fiai vitték magukkal. A vendek, az NDK mai szorbjai.

Hiába tanulunk később idegen nyelvet, gyötrő akarással: az anyanyelv nyelvünk alatt demosztenészi kavics. Kiköphetetlen, kivághatatlan. Emigránsok, külföldön élők hadai bizonyítják nyugtalanságuk: hogy képtelenek az idegen nyelv folytonos zsinatolásában otthonra lelni. Hogy elengedni magukat — „csak az anyanyelv csöndjében lehet!”

Misztifikálás azért ez. Mert ha nem az volna, tíz- meg tízmilliók élnének ma a világban hasadt tudattal. A magasabb kultúrába (Afrikában, Ázsiában) vagy a más országba nyelvi-emigrálók, a többségi nyelvekre kényszerítettek. A lelki-nyelvi hazátlanok, az önként vállaltan vagy kényszerből kétlakiak. Élnek, beszélnek két nyelven, de álmodnak az anyanyelvükön. És azon számolnak, káromkodnak és ha vérbeli költők: verselnek.

GYERMEKKOROM egyik jótékony áltatása volt édesapám meséje: hogy diákkorában ausztriai nyaralásból hazatérvén Szombathely utcáin minden németül villant az agyába. Németül gondolkodtam, nehezemre esett magyarul megszólalni is. Akkor ámultam; s ösztönző legenda volt ez a néhány mondat: nem azért, hogy elfelejtsem a magyart, hanem, hogy megtanuljak idegen nyelveket. Késő már, hogy megkérdezzem apámtól: akkor, azon a nyárutón elhitte-e, hogy németül valóban tud. Valahogy idegen nyelven — bármilyen simán pörög is a nyelvünk — begyakorolt automatizmusok ösvényein vándorolgatunk. Kívülről halljuk a saját hangunk. Sok emberrel találkoztam külföldön, magyarokkal, akik azt panaszolták, hogy odaérkezésük első hónapjaiban jobban beszélték a helyi nép nyelvét, mint utóbb. Hallgattam csákókét, néztem a tétován rezgő szembogaruk. Igaza volna Kosztolányinak, hogy a két anyanyelvért való birkózásban, az ösztön és az értelem közti harcban, az ösztön egyszer csak felülkerekedik? És az idegen nyelv benső szemléléséért gyötrődő ijedten tapasztalja, hogy vágyott tárgyától elrugaszkodik és zuhan, föltarthatatlanul az anyanyelv biztos tájéka felé: mintha túljut egy hegycsúcson, és onnan már csak lefelé mehet? Ezt nevezi Kosztolányi a lélek anyanyelv utáni honvágyának.

KÖLTÉSZET az anyanyelv, már a szava is. Mert hiszen anyanyelve van annak is, aki anya nélkül nő fel. Mégis a feleségem (Kati) első beszélő, nyelvvel kapcsolatos boldog50