Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - MŰHELY - Ódor László: Az anyanyelv dicsérete
MŰHELY ODOR LÁSZLÓ AZ ANYANYELV DICSÉRETE Az ősnyelvtől az anyanyelvi kiejtésig BALÁZS megáll az asztalom előtt, nagy, tágranyílt szeme seprős szempillái udvarában. „Mit csinálsz? Fordítasz?” Öt és fél éves, aligha tudja, mit jelent igazából, fordítani. (Hogy rákérdezek — két nyelvbe rekedten — ezt mondja: ami németül van, azt magyarul leírod, ami magyarul van, azt németül.) Nemrégiben egyszer itt gubbasztott a fotel sarkában, én meg egy regény mondatát morzsolgattam a számban, hogy magyarul is legyen értelme, hangzása, lüktetése. Megszólalt halkan, tisztelettudóan, mint ahogy templomban szokás beszélni: Miért mondtad el ezt háromszor? — és ismétli a mondatomat. Mit jelenthet neki tehát a fordítás? Talán szóforgácsolást? Vagy homlokráncolva ülni egy könyv meg egy darab papíros fölött? Vagy dühödten verni az írógépet? Testvére, a két évvel fiatalabb Bálint bizonyosan téved: ő is volt már többször a fordító dünnyögés néma tanúja, s tudom, szabad világnak véli ezt a számára érthetetlen zsolozsmát, ami a fogak meg az ajkak közti résen előbugyog, mert lányosán félrebillentett fejjel, azon a selymes hangon, melyet a legnagyobb vágyai kimondására tartogat, így szólt: papa, fordítsál bele engem is! És akkor mondanom kellett egy mondatot úgy, hogy a Bálint neve is belekerüljön. Balázs meg most itt áll előttem a kérdésével: Mit csinálsz? Mint a gyermekszületés titkaiban, a Mikulás meg a Jézuska mágiájában s a többi csodában a legkönnyebb szülői megoldás a tiszta szó, az egyenes beszéd; a gyerek úgyis arra csángál el gondolatban, amerre a vágya viszi: a mese világába. Egyszerre képes hinni és tudni dolgokat. A mikulás egyszerre mese: igazi, messzi hegyekből idecseppent, nagyszakáilú öreg óriás és valóság: beöltözött bácsi. Én nem lennék szívesen Mikulás — mondta tavaly Balázs — mert nagyon meleg az a kabát és a szakáll csupa vatta. — Hogy-hogy Mikulás lenni — csapok le rá a mese világából — nem lehet csak úgy mikuláskodni, Mikulás vagy, vagy nem? Erre Balázs elhallgatott, de Bálint javított, bátyja szellemében: Én nem szeretnék Mikulásnak születni. Mert a mesének is van realitása. Ezt mi felnőttek már aligha értjük: elfelejtettük. Vele a természetesség nyugalmát, hogy mindenről gondolattisztán, a körülmények latolgatása nélkül forgathatjuk a nyelvünk. Hogy kik halnak meg? Hát a betegek meg az öregek. Ezzel a megnyert logikai tétellel a fejében nézett Balázs a nyolcvan fölött járó, ősz dédanyjára: Te öreg vagy? — Az bizony. — Hát akkor miért nem halsz meg? — Ijedtemben átöleltem nagyanyám évről évre vékonyodó vállát, de ő csak végigsimított duzzadt ízületű ujjaival az arcomon: Hagyd csak. És keserűségnek nyoma sem volt a hangjában, ahogy döcögős-öregesen nevetett. Balázs meg ő, ők ketten tudtak valamit, amire én már vagy még nem emlékezem? Mit csinálok hát? Rólad írok könyvet. Arról, ahogy beszélni tanultál. — Aha — fintorít, és indul ki a konyha felé. Fejét visszadugja még az ajtónyílásból: de ne írd bele, hogy tudok németül. Miért, tudsz? Nevet és megrántja a vállát. Tudom, hogy maga sem tudja. MEGTANULT már a felnőttkor egyik varázsszerével bánni. Hogy ha ingoványra érünk, nevetünk. Halálosan megoldhatatlan dolgokban a leghangosabban. Vagy amiről tudni se, hallani se akarunk. A sírógörcs előtti utolsó próbán. Balázsnak ez a kétnyelvű49
