Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Járható út

édesanyámnak. Láthatóan jól esett neki, hogy a szakmáját így megbecsülöm. Váratlanul hozzátette: „Azért mégiscsak sajnállak téged." Persze, akad olyan, aki nem sajnál, hanem borsot törne az orrom alá. Van egy mozdonyvezető nemzedék, amelynek tagjai egy életen át szenet lapátoltak, mozdonyt takarítottak, ezt értették, ezt szerették, de az iskolát csakugyan bekenték volna szalonnával, hogy a farkas egye meg. Nem olvasnak, nem művelődnek. Ezek aztán értetlenül vagy éppen ellenségesen néznek mindet, akik olvasunk, színházba járunk. Beethovenről vitatkozunk. A mi fűtőházunkban vagy harmincán vagyunk ilyenek, mind fiatalok. De ott vannak az öregek is. És az összecsapás nem ritka közöttünk. Persze, az ilyesmi nem téma.

— De, igenis téma! És a Demse Mártonok közreműködése nélkül talán meg sem lehetne írni igazán. Azok nélkül, akik testközelből ismerik.

Hatodik réteg: halál a síneken ...

Hányadik találkozásom is ez Demse Marcival? Összefutottunk a Székelyföldön, Bukarestben. Most a bákói estében bolyongtunk kettesben. A család a Miron Costin utcai tömbházban lepihent: a feleség reggel korán kel, egészségügyi technikus, a két leánykának iskolába kell mennie. Sétálunk a langyos, tél végi modvai estében. Én a filmezés idegmorzsoló fáradtságát szeretném lerázni magamról: a bukaresti televízió magyar szerkesztőségének „stábjával” az 1907-es parasztfelkelés színhelyeiről készítünk filmriportot, Emil Lungu operatőr és jómagam. Jártunk Észak- moldvában, Flamínziben, ahol a lázadás fellobbant, Ruginoasán, ahol megpróbáltak földet osztani azon a forró tavaszon, és elérkeztünk a Szeret mentére. E filmezés történetét megírta a Falvak Dolgozó Népében Cseke Péter barátom, aki velünk tartott a kimerítő utazáson, így nekem ezzel nincs több dolgom. Éppen Cseke Péter elébe indultunk, diáktársát látogatta meg ott — aki nyilván Demse Mártonnak is jó ismerőse —, s míg a sétányon baktatunk, eléggé szótlanul, arra gondolok: mennyi feltáratlan témát kínálnak a Moldvába jött, idehelyezett magyar értelmiségiek, főként orvosok, de mérnökök, szakmunkások is, akiknek sorsáról keveset tudunk. De ezért vajon kevesebb-e a felelősségünk értük?

— Nem is az a kegyetlenebb, ha valamelyik társával kerül szembe az ember — szólal meg Demse Márton. — Hanem ha saját magával támad számolni valója.

És balladás hiátusokkal mondja, gyónja riasztó élményét, gyötrődését... Ködös idő, nem látni a mozdony elejéig, kanyargós pálya, a kerekek furcsán sikonganak... A jegyzőkönyv felvételénél nem akarja meghallani az áldozat nevét... A tárgyaláson azonnal felmentik . .. önmagának azóta sem adta meg a teljes felmentést. Éjszakánként felriad, látja a kanyart, látja a ködös alakot, akit a valóságban nem láthatott meg. Ha fáradtabb, idegesebb, mindig elfogja a kétely, hátha mégis megláthatta volna, hátha a kanyar, hátha a köd ... nem lehet többé ugyanazt a helyzetet felidézni... nem lehet semmit elölről kezdeni. .. csak marad a kín, a gyötrődés, az elszámolha- tatlan számadás.

Egyik idősebb mozdonyvezetőnek elmondta, hogy néha szeretné megállítani a mozdonyt, mert úgy rémlik neki, valaki fekszik a sínen.

— Bolond vagy, fiú. Ne mondd el ezt senkinek, mert a végén leszállítanak a mozdonyról.

Egy másik:

— Poétának való az, akinek ilyen kényes a lelke, nem mozdonyvezetőnek ...

Hátha azt felelné: kicsit poéta ő csakugyan, verseket ír szabad pillanataiban, s még

inkább verseket olvas?

Bátorítón megszorítom a kezét.

— Édesanyádnak elmondtad-e?

63