Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Varga Dávid: Paraszti rétegződés a periférián
VARGA DÁVID PARASZTI RÉTEGZŐDÉS A PERIFÉRIÁN* — Az első világháború után halt meg az apám. Jószágunk nem volt, a háború után vettünk két kis borjút; volt három és fél hold földünk, anyámmal és a húgommal együtt műveltük. Fogtunk aztán egy kis haszonbéres földet, feles földet. Járójószágot vettem, a két borjút befogtam. Nagyon szűkösen éltünk, volt úgy, hogy disznót se vágtunk. Mikor apám beteg lett, beballagtam Komádiba a disznót eladni. Eltört a cipőm talpa, s a kórházat is nekünk kellett fizetni. Részibe arattunk, minden nyolcadik kereszt a miénk volt. Ősszel, krumpliásáskor szilva volt az ételünk, meg szőlő, kenyér; vagy epret ettünk, az volt az ebéd. Kendertöréskor anyám kapott egy-egy darab szalonnát, egy köcsög zsírt vagy egy csupor tejet, ez volt a napi törés bére. Ezt a házat már én csináltam; 45 ezer forintot vettem fel, 341-et fizetek havonta. Most jöttem haza, kaszálni voltam, négy körül megint megyek, kanász vagyok. Nagyon sokat kellett dolgozni. Volt itt egy nagygazda, volt ötven hold földje. Megfogadtak betakarításhoz, egy hónapig, reggel négytől este nyolcig. Volt egy betyár vénasszony; mire odamentem, az már ott horkolt a kútnál, a két lovat befogta. Mire az egy hónapot kihúztam, egy boglya zabszalmát kaptam, ez volt a munkabérem, egy jó kocsival. Földosztáskor semmit nem kaptunk, mert volt földünk. De volt, akinek 5 holdja volt, és mégis kapott. Gyerek voltam; nem mentünk panaszra. Jött a beadásrendszer, az állatot be kellett adni. Elmentem másfelé dolgozni; jött egy kis pénz, vettem egy vetőgépet, megtákolgattam. Az ötvenes években kezdtünk megerősödni. Volt egy kis ruhánk, pénzünk. Akkor már úgy éreztem, talaj van a talpam alatt. Ennek a háznak a helyén disznóól volt, a másik házban laktunk, a kicsiben. 54-ben már rendesen talpraálltunk, akkor nősültem, 30 éves voltam. Itt van a lányom, azt se tudja, mit egyen. Azt az életet nem is lehet ehhez hasonlítani. Csak most is sok a kizsákmányoló köztünk. Láttam azt a filmet, hogy Isten malmai. Most is, mint abban van, reggel kimegyünk munkaosztásra; mint odaállott az intéző, most odaáll a brigádvezető, az agronómus, körülnéz. Ránéz: — Gyere csak, te ilyen helyre mész . . . Akinek nem tetszik a pofája, nincs bevágódva, vagy elég jó ismeretségben, annak ez a munka, tetszik, nem tetszik. Ha nem, viszontlátásra. — Ki van bevágódva? — Egyszer az, aki nyalizik, meg az, aki szívességet tesz. Én is szoktam járni kocsmába rendesen. Bejön valami főnök, na, mit fogyasztasz? Ejha! Másnap reggel már mindjárt mondja: — Gyere csak! — A másik meg hall valamit, megy a főnökhöz: — Hallod, ezt mondta az a pasas, vigyázz rá . . . Mint a múltban is: aki dolgozik, nem becsülik. Mondták: minden állandó munkásnak adnak munkaruhát és gumicsizmát. Váltós vagyok, hun takarmányos, hun bornyász. Most kanász vagyok, háromszázvalamennyi süldő jut kettőnkre. A kanászok nem kapnak ruhát, se csizmát. Meg kell étetni, kihányni a trágyát alóla. Ott nincs piszkosság, azt mondják. Te, mondom nekik, marhák vagytok, mért nem mentek az elnökhöz: ha a többinek jár, nekünk is járna . . . Most van itthon két üsző, ez 30 ezer forint lesz. Hízó 5 van, megint veszek kettőt- hármat. Két-háromezer forintot kapunk a téesztől, ebből nem megyünk semmire, ez elmegy házi szükségletre. Alapnak, tőkének lenni kell. Ez a jószágból van. Takarmány van, lehet kaszálni bőven, csak az embernek hozzá kell nyomni a markát. Tavaly takarmányos voltam, nyolcvan forintot kaptam egy napra, nagyon sokat kellett dolgozni. * Részletek egy hosszabb szociográfiából. 42
