Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Végel László: Irreverzibilis folyamat (novella)
nőn sárról és porról való lamentációt, vallván, hogy mindez a te meghatározó erejű hozományod; untathatnád a sok hülyeséggel, amit szívesen kereszteltél Történelemnek, amelynek a legfőbb mítosza a mocsarakat furkósbottal körüljáró pannon ember, bizonygathatnád, hogy mindez a te lelkiéleted lett, a furkósbot is meg a kukorica is, örök emberi lélek formájában hullámzik benned az a pannon pszichológia, bizonygathatod, bár nem hiszel benne, mert azt tartod, hogy a pszichológia csak a vénkisasszonyok meg az értelmiségi kékharisnyák bibliája és vigasztalója; végre kibeszélhetted volna tehát magad, de te csak hallgattál, félrehúztad a függönyt, görcsös igyekezettel széttártad az ablakot, jobbra a tenger, balra pedig egy lanka, keskeny ösvény vezet felfele, hirtelen arra gondoltál, jó lenne rajta rövid nadrágban futni, de nem mondasz semmit, ő is nézi az ösvényt vagy talán a tengert, mindegy hát persze, éppen ez a szó vésődött emlékezetedbe: mindegy, félhangosan ki is mondod, miközben a pincér számolja a visszajáró pénzt, a szemben levő üres ülőhelyre rakja le az ötösöket, a tízeseket, és arra vár, hogy megelégeled és azt mondod: köszönöm, de te üveges tekintettel nézed is, nem is; az ő mozdulatai pedig egyre lassúbbak, mint ahogy az élet üvegszeme előtt a te mozdulataid is lassulnak, legalább ezt az egyet beláthattad a trogiri temetőben, amikor őt is eltemetted, a rokonságból rád sem nézett senki, nem is ismertek, ki ez az idegen? talán turista? talán valami köze volt hozzá? méregettek gyanakodva, és ezzel végképp kitörölték az életedből, nincs, mondhatod boldogan a sós levegőnek, és te tulajdonképpen örülhetnél is, eltűnt az utolsó kétértelműség is az életedből, most már magadra maradtál agyad jégszekrényével, amelybe elraktároztad az érzelmeidet; a sós szelek által kimart vakítófehér sírkeresztek kiverték belőled az utolsó metafizikai ellentmondást is; most már egyszerűbb lesz minden, most már magabiztosabban tárgyalhatsz orvosoddal a téli és a nyári programokról, a rendszeres szakorvosi vizsgálatok eredményeiről, a kínzó fájdalmakról, amelyek hol itt, hol ott jelennek meg, amelyeket ízületeid földrengéseiben érzel most is, miközben elringat a Diocletianus rohanása és nézed a büfés lassú mozgását, párnás tenyerét, májfoltos karját, kémleled jól beidegződött koldus-mozdulatait, amelyek segítségével (egyszer majd) spektracolor senzomatic televíziót vesz, rostélyon húst süt a természetben, közben politizál, maga sem tudja mi célból, az asszonynak gobelint vesz, néha elégedetten dörzsöli a tenyerét: játszik az örömeivel és közben múlnak az évek, de belédnyilalI az a gondolat is, hogy éppen neked nincs jogod gúnyolódni rajta, étel- és izzadságszaga apádat és a szomszédaidat juttatja eszedbe, utcád férfitársadalmát, akik ezzel a lassúsággal dobálják le a nádtetőt a házról, cserepeznek és büszkén széttekintenek a környéken, bár tudják, hogy soha sem mossák le magukról az izzadságszagot, és te csak arra emlékszel vissza, hogy bámulod az új téglagyári cserepeket, légfőképpen a pirosakat, aztán még ebben a kupéban eszedbe jutnak gondtalan utazásaid az apáddal, aki a jó gazda módjára elvitt Becsére, Verbászra, Szabadkára, mindenhova ahol életében már egyszer járt, meg akarta mutatni az öreg az egész világot, csak a lerágott és a szétdobált csirkecsontok, meg azok az egymást túlkiabáló veszekedések hiányoznak ebből az illemtudó csendből, ahol van időd elgondolkodni arról, mi is az irreverzibilis folyamat, mert csak ezt, ezt az egyet vésted az agyadba, amikor miatta a leukémiáról olvastál a különféle orvosi lexikonokban, gondolván, hogy ezzel jobban megismered őt is, megfejted, miért hívott fel telefonon és kért, szökjetek meg, miért mentél te gondolkodás nélkül, miért hagytad a munkádat is, miért mondtad le minden más programodat, a mindennapi kacatokat miért dobtad félre, indultál mintha megbabonáztak volna, annyira hogy még neki is megvillant a szeme, és elégedetten mutatott a térképre, de nem volt igaza, most is öntelt volt, mint mindig, nem reá vártál olyan sokáig és nem őt követted ezen az úton, nem miatta vágtatott a vonat veletek; saját magaddal 14
