Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Végel László: Irreverzibilis folyamat (novella)
VÉGEL LÁSZLÓ IRREVERZIBILIS FOLYAMAT teljes erővel száguld veled a Diocletianus-expressz, a büfés meleg kávéval kínál, szórakozottan bólintasz, elhagytad már a legmagasabb hegyeket, messze már a tenger, Északon, a Pannon égen komor felhők gyülekeznek, de itt még szikrázik a napsugár a Diocletianus alumínium-falán. Pénzt veszel elő, százast, szórakozottan átnyújtod a büfésnek, de kezed már nem tartod a visszajáró pénzért, ő kényelmesen kotorászni kezd a pénztárcájában, majd az üvegek mögül elő vesz egy köteg tízest, te lehunyod a szemed, pontosan így hunytad le akkor is, amikor vele utaztál ezen a vonalon, csak akkor nem szikrázott a napsugár, nem égette az arcodat a fény, szürkészöld szín borította a hegyeket, lehunytad a szemed, aztán kérdően ránéztél, nézegetted szőke haját, homlokára kunkorodó hajtincseit, teltebbé lett karjait, aztán újra lehunytad a szemed és ingerülten tapasztaltad, hogy nem tudod egészen pontosan felidézni arcvonásait, mint a púder rárakódott az életed, csak a részletek derengenek a sötétben előtted: a lapos orr, a kissé vastagabb száj, a halánték apró ránc-rajzai. Sejtetted, hogy ő is így vizsgál téged: nézi petyhüdt bőrödet, a karikákat a szemed körül, a szemed monoton barnaságát, amelyből kiveszett a melegség és tanácstalanul, nyugtalanul keresgél valamit a levegőben; rápillant a kezeidre, a gorombán kidagadt erekre, idegesen mozgó térdeidre; forgolódni kezdesz az ülésen, érzed nevetséges vagy, de nem menekülhetsz; már a tizedik napja azon jár az eszed, hogy csapdába estél, már akkor beleestél, amikor mélyet szippantva a friss tengeri levegőből, teátrálisan, mint egy színész, megfogtad a vállát, megcsókoltad és a szálloda felé indultál vele: gyanús lehettél volna magad előtt is, hisz érezhetted, hogy titkoljátok egymás előtt ellenséges tekinteteteket, és számonkérni sincs mit egymástól, mint ahogyan találkozni sem kellett volna. Ami veletek történt elégett az idő kemencéjében, lassan kihullott a pórusaitokból minden, ami emlékezetre érdemes, elfelejtettetek mindent és nincs az a varázslat, amely visszahozná a ti törékeny történelmeteket, amelyet utólag lejegyezni úgysem érdemes. A portás közömbösen tekintett rátok, pedig vártad, hogy faggatni kezd, a lift zajtalanul emelkedett veled, borravaló a személyzetnek, arra gondoltál közben, hogy valaki nevet a hátad mögött, félrehúztad a függönyt, görcsös igyekezettel széttártad az ablakokat, kifelé mutattál, mindenki eltűnt a szobából, csak ő maradt veled, mintha véletlenül ragadt volna itt; zavarban voltál, pedig titokban mindig erre számítottál; egyszer majd messzire utazol, érzelmeid irattáskájában cipeled emlékeidet, s most ő is jött veled, segíteni, rendezni a lapokat ő is, akinek a neve majdnem minden oldalon ott van; erre vártál, hogy majd eljátszogatsz emlékeiddel; leírhatod neki a lármás tereket, ahol annyit toporogtál miatta; kimondhatod azokat a szavakat, amelyeket soha sem mertél kimondani; bevallód irracionális (és felesleges?) félelmeidet, amelyeket a hatalom váltott ki, egy sétáló rendőr, egy katonai behívó, egy adótisztviselő, egy tagdíjbeszedő, a kihalt éjszakai városi utcák, egy váratlan telefonhívás; elmondhatod neki mindezt, hisz úgyis ő hívott ide, mint ahogyan ő is hagyott el, tehát mindig ő rendelkezett, te pedig ki-be sétáltál saját varázsodúdból, amelyben újabbnál újabb magyarázatokat találtál mindenre, mondhatnád tehát a magadét éjszakákon át, részletesen, az idegkimerülésig, untathatnád a nyavalyáiddal, amelyeket szívesen neveztél pannón-nyava- lyáknak és ide soroltad a pannon síkság, a pannon kukorica és búza dicsériádáját, a hangos pannon asszonyok magasztalását, a pannon parasztok kultuszát, az örök pan13-
