Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Jókai Anna: Vasárnap (novella)

Büdös szag csapott meg. Tudtam, hogy ez csak képzelődés. Azon a nyáron, amikor bevittek, tölcsérrel töltötte belém egy alacsony, sovány ember a mosogatóvizet, három napon át, mindig ebédidőben.

Megnéztem az órámat. Nekitámaszkodtam a medence szélének, háttal a napnak. Csak a fejem volt kint, meg a két kezem, ahogy kapaszkodtam a perembe.

Undok látvány. Összezsugorodott, leégett gyertyacsonkok. A gyűrűsujjamra nem fér gyűrű, akkora göb van a tetején. A hüvelykujjamat laposra kalapálták — az egészséges középső messzire kilóg. A jobb kezem valamivel szebb.

1945-ben azt mondta az apám: „Most aztán építhetsz nekünk szép, világos házakat! Rajtad múlik csak, fiam!”

Rágyújtottam, bár tudtam, hogy a medencében tilos. Lenyeltem hát a füstöt; nem szeretem, ha rámszólnak.

Megreccsent a megafon. Egymás után kétszer kihirdette, hogy utcai ruhában a strand területén sétálni nem szabad. Labdázni nem szabad. A medencébe ugrálni nem szabad. A székeket lefoglalni nem szabad. És a bőrünket ajánlatos olajozni.

Ötvenháromban újra megbízást kaptam, egy lakótelepre. Felkínálták. Nem fogadtam el. Menetközben hátha visszaveszik. Vagy a nyakamba sóznak egy-két szakmai hibát, ötvenhatban is nyugton voltam, föl se húztam a redőnyt.

A megafonban szólt a zene. Lassan, kényelmesen hömpölygött a meztelen tömeg. Barna, piros és fehér húsok. Kiabáltak, nevettek.

Az egyik őr is nevetett, akkor régen. Csiklandozta a hasamat...

Ekkor kellett volna hazamennem, tudom. De én csak cigarettáztam, egymáshoz dörzsöltem a talpamat a víz alatt. A koponyámat érték a sugarak. Szorongattam a rácsot a medence szélén. Figyeltem a napozókat, irigyen figyeltem őket, az élénkvörös, fony- nyadó muskátlik között. Csukott szemmel, gyanútlanul elnyúltak. S ez nem emlékeztette őket semmire.

. . .Láttam magam, kérem, újra és újra, egy asztal tetején, meztelenül, mint ezek. Meg sem kötöztek. Amit akartak, azt tették velem ... És nem volt bűnöm. Értik? Akkor még semmi.

Pedig nem akartam erre gondolni ezen az ideális nyári vasárnapon. Ami elmúlt, elmúlt. Több, mint huszonöt éve. Több, mint negyedszázad.

Persze, azt a nagy munkát elvállalhattam volna. Amikor újra. . . Talán akkor más lennék ma. De nem vállalhattam el. Úgy éreztem, velem minden megtörténhet.

Én, tetszik tudni, folyamatosan félek. Szóval csak ácsorogtam és egyre jobban szúrt a tarkóm. Próbáltam összeszedni magam. Mélyeket lélegeztem. Felfedeztem az égen egy felhőt. Áttetsző és kocsonyás volt az is.

És akkor szokatlanul erősen megfájdult bennem valami. Úgy, de úgy fájt. . . Sikerült nekik! Annak a néhány hóhérnak. Hitvány vagyok, gyáva. Bebizonyítottam, saját magam. Ahogy múlik az idő, egyre inkább olyan leszek, mint amilyennek megvádoltak: patkány-fajta.

A nő ekkor érkezett. Odaállt az orrom elé. Szétfröcskölte a vizet. Zöld lastex-bikinit viselt. Gondosan, figyelmesen, odaadó arckifejezéssel kenegette a combjait. Arányos, izmos teste volt. Huszonötéves lehetett. A szemét nem láttam, sötét, ferdeívű napszemüvegét nem tette le. Puha frottírt terített maga alá, óvatosan ráereszkedett. Felkattintott egy fehér bakelit-dobozt és enni kezdett. Meghámozott egy főtt tojást. Zöldpaprikát harapott hozzá, vastaghéjút, erősen ropogtatva. Azután kiválasztott egy őszibarackot. Lekaparta hegyes, rózsaszín körmével a héját, s a belét félig leeresztett pillákkal fölszürcsölte. Utána jóllakottan elnyöszörödött és hanyatt vetette magát. A karját a feje fölé dobta, a melle könnyedén lebillent a hónaljához. A lábát lazán széttárta.

1 0