Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Járható út

a naiv festőkről szoktunk beszélni. Lakatos Demeter hiába élt a két háború között, igaz, rövid ideig, az akkori Kolozsváron is, hiába írta verseit írógépen, verselésének egészére az volt a meghatározó, hogy szabófalvi költő, ez pedig eleve az egzotikumok közé szorítja őt, a verseivel együtt. Persze ezt az egzotikumot is jobban kellene ismernünk, ezért látnám szívesen kötetbe gyűjtve Lakatos Demeter legsikerültebb írásait.

— És Demse Márton?

— Egészen más jelenség. Ő tanítóképzőt végzett a Székelyföldön, az ő „csángósága” bizonyos mértékig szándékolt. Ez nem követendő út, még akkor sem az, ha eleinte nagyobb érdeklődést biztosítana számára. Az édes otthoni nyelvből a képi kifejező erőt kellene átmentenie, nem pedig a tájszólásokat és semmiképpen nem a kölcsön- szavakat.

— Miért éppen az Elmenő madarak énekét választottad ki?

— Tetszik nekem, mert benne valahol mélyen olyan Balassi Bálint-os ízeket érzek, amelyek szerintem járható utat jeleznek Demse Márton számára. Az én fülemet nem bántja az, hogy aritmikus vers, hiszen felvillant valamit a jelenlegi versállapot előtti időkből.

— Ismerjük mindketten Demse Márton versesfüzetét. Nem tartod különösnek, hogy a mozdonyvezető éppen mindennapi munkájáról nem versel?

— Tamási Áron élete nagy részét nagyvárosokban, sőt nagyvárosok lokáljaiban élte le, műveiben mégis a székely falu él igazán hitelesen.

— így hát az elindító gyermekkor élményei döntik el végső soron mindenki érzelmeit, érdeklődési körét? Egy népi verselőét különösen?

— Ha csakugyan önmagát adja, és nem alakoskodik.

Harmadik réteg: az elindító gyermekkor ...

— Van-e olyan gyermekkori élményed, Demse Marci, amelyről még nem írtál soha, de sokat gondolsz rá?

— Ha valamit megírok, mindjárt húsz másik élmény rohan meg, hogy őket is, mindegyiket beszéljem ki magamból.

— Mesélj el egyet közülük.

— Csakugyan mesés dolog volt. Köröndi szekeresek jöttek afalunkba. Régóta bolyongtak már a fazekakkal, útközben beléjük szorult a szó, csak úgy áradt belőlük, ahogy beszélni kezdtek. Úgy hallgattam őket, mint kicsi elemista koromban a tanítóinkat, Asztalos Antal uramat meg Ravasz István uramat. Első és második osztályban tanítottak, de a hetedik elvégzése után sem felejtettem el őket. Ravasz István uram igazi ravasz ember volt, úgy tudott beszélni, örülni vagy búsulni, hogy a gyermekek apjukként szerették. Utánozni akartuk. Elhatároztam, hogy tanító leszek én is, mint ő. Otthon el se mertem mondani, szegény apám fiatal korában mindig a bojároknál dolgozott, megijed, ha előállók, hogy tanító szeretnék lenni. Hát a köröndi embereket faggattam. Ők meg azt felelték, hogy tőlük a fiatalok Székelyudvarhelyre mennek iskolába. Tudtam, hogy nekem is el kell jutnom oda.

— Eddig még nincs ebben semmilyen „csodás elem”.

— Már hogyne lenne! Éppen két nappal ezután egy fiatal tanító, frissen végzett képzős állított meg az utcán, Benke István, s azt kérdezte, akarok-e magyar képzőbe menni. Csak tátogtam, hogy honnan találta ki a gondolatomat. Na, ha igen, mondta, pakoljak fel, s induljak be Bákóba, egyenesen Albu Zsigmondhoz, aki akkoriban a csángó fiatalok tanulását intézgette. Öten vagy hatan gyűltünk össze az Albu Zsiga szobájában — mi már csak így hívtuk magunk között, mintha a testvérünk lenne —, jobban kikérdezett mindenről, mint az udvarhelyi tanárok a felvételin. Nem akart szégyent vallani velünk. „Mert hosszabb az út visszafelé” — mentegette faggatózását.

59