Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Járható út
Mind az öten vagy hatan átalvetővel indultak el (a bőröndöt még nem ismerték), mintha csak a közeli határba, vagy legfennebb Bákóba mennének, nem pedig át a havasokon. Demséné nem nagyon bízhatott a különös kalandban, Marci fia csomagjába a visszaút díját is beletette, pedig a kicsi diákok utazását az állam állta a Szeréttől a Nagyküküllőig. Csodálkozhatott aztán az Udvarhelyről érkező leveleken, amelyekben a fia mind csak szépet és jót írt, hogy mennyire hálás a sorsnak meg a tanárainak. Demséné egy ideig kételkedett, hogy egyebet mondanak neki azok a fiatalabb emberek, akikkel a leveleket felolvastatta. Marci nem érkezett vissza egy hét múlva, egy hónap múlva, s ez megnyugtatta. Honnan sejthette volna, hogy fia sokszor nekieredne a visszaútnak, ha nem szégyellné? Úgy váltakozott benne sokáig a félelem és a bizakodás, mint áprilisi napfény és eső, s még elpanaszolni is szégyellte volna, magányosabbnak érezte magát ilyenkor a nyüzsgő diáknép között, mint egy sötét erdőben. — Kinek vagy a leghálásabb, fiam? — jutott eszébe az édesanyjának, amikor Marci az első vakációra hazament. — Én magának, édesanyám. — Nekem ugyan miért? — A türelemért és konokságért. Maga is meglepődött, hogy ezt így kimondta. Talán valamelyik tanárának a véleményétvisszhangozta? Orbán László, az irodalom tanára mondta neki először, hogy szereti benne a csángó türelmet és konokságot. Külön füzetet vezetett Demse Márton, ebbe az egymás után megtanult nyelvi szabályokat írta be, s az izgalmasan új tudományokat a más leckéknél is alaposabban megtanulta. Hiszen ezek nyitottak igazán kaput számára legkedvesebb tantárgyai, az irodalom és a történelem felé. A betűk világába annyira belemerült, hogy írásokat kezdett küldözgetni a marosvásárhelyi Vörös Zászlónak és a bukaresti Ifjúmunkásnak. Volt köztük helyszíni tudósítás Fenyéd község határából a kukorica kapálásáról, és volt vers egy diák hangulatáról, az otthoni almafákról, az utakról, amelyek oly messzire elvisznek, a kövekről és a Szeret vizéről. Amit diákélete végén az osztályról papírra vetett, egyben önmagával végzett számadása is volt. Elmondta Fekete Endréről, akivel öt éven át egy pad ban ült, hogy mindegyre a matematika rideg, biztos ösvényére próbálta térítgetni a verselő diák csapongó, gyors hangulatváltásoknak engedelmeskedő fantáziáját. Felemlegette mindazokat, akikhez testvérként ragaszkodott immár, a segesvári Grósz Piroskát, a Csíkszeredái Lázár Csillát, Bogdán Máriát, Kányádi Irént, Gergely Máriát, Gáli Csabát... Arról írt az Ifjúmunkásban, hogy miként képzelik el a jövőjüket ők, a végzősök, együttesen és külön-külön. Szabad lélekkel tervezgetett, és ma is hálás azért, hogy naivnak tetsző, őszinte sorai változtatás nélkül jelentek meg. A csonkító szerkesztői toll az „önkéntes pennarágónak” még jobban kedvét szegheti, mint a hivatásosnak, aki ebből él. „Hinni kell, hogy van tehetségünk valamihez, és hogy ehhez a valamihez minden áron el kell jutnunk” (Marie Sklodowska-Curie). A nagyon fiatal Demse Márton ezt a valamit a tanításban találta meg. Első állomáshelye Kápolnásfalu volt, Székelyudvarhely közelében, majd katonáskodása után — 1965-ben szerelt le — szülőföldjére kéredzkedett, a Szeret mentére, hogy közelebb lehessen falujához. Ahogy most visszatekint: különös sorsú, rendhagyó életű ember volt mind a két helyen. Kápolnásfaluban a beszédén máig érződő csángó dialektus miatt bámulták meg, Moldvában, Sarata faluban a Székelyudvarhelyen kiállított tanítói diplomáját nézték csodálkozva. De mindezt akkor alig vette észre; minden újabb tanévet növekvő kedvvel, szeretettel kezdett el. Mindene volt az iskola, tisztelte a falu népét, és megérezte az emberek szeretetét. Negyedik réteg: egy tanító kiszorul az iskolából. 60
