Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰHELY - Emlékezés a 100 éve született Móricz Zsigmondra és Móra Ferencre - Kántor Lajos: A „legmóriczibb” regény

regény gerincét Csécse—Istvándi—Phrügy Móricz Zsigmondot alakító eseménysora képezi. De ha teljesen eltűnt volna a regényből a lekerekített cselekményesség, az anekdota, aligha nevezhetnénk ezt az írói önéletrajzot a legmóriczibb regénynek. Korábbi vívmányait — az anekdota is lehet vívmány! — Móricz nem adja fel, csak következetesebben rendeli alá kinyilvánított írói céljának, az anekdota itt már nem az elemzés helyét foglalja el, a kellemes szórakoztatás funkcióját a jellemzésével helyettesíti, illetve egészíti ki.

Móricz oly jellemző, olyannyira megnyerő, széles közönséget biztosító, de sosem olcsó — mélységesen emberi tulajdonságokat kiemelő humoráról sem feledkezhetünk meg. Végigvonul ez a regény egészén, egyformán erősítve a könyv lélekrajzának és társadalom rajzának hitelét. Csípősebb-ironikusabb epizódot is idézhetnénk, az „Ebéd a kastélyban” (Illyés Gyula) amolyan előképét: a híres íróvá nőtt szegény falusi gyerek váratlan új rátalál kozása az egykori istvándi földbirtokos unokahúgával lényegében nagyon is keserű kifakadásra ad alkalmat; Móricz itt fogalmazza meg a legélesebben a régi magyar uralkodó osztály történelmi felelősségét, illetve felelőtlenségét, néptől elidegenedettségét.

Móricz reflexiói, bármiről legyen szó, sosem spekulatívak, sőt nagyon is anyag-, illetve tárgyszerűek. Jellemző, ahogy a Tiszacsécse községtől néhány éve ajándékba kapott bölcsőjét írja le (Csécse díszpolgárává választotta az írót! — már ebben a tényben mennyi irónia van . . .): „A közvélemény szerint ezt édesapám maga csinálta. De nem tudok ráismerni. Kilenc év alatt se szoktam meg. Nagyon formásnak, csinosnak találom: elhiszem, hogy ez volt a bölcsőm, de abban kételkedem, hogy édesapám sajátkezűleg csinálta volna. Ha édesapám ilyen takaros és gondosan megcsinált bölcsőt tudott volna fabrikálni, akkor aligha van ez az egész regény. Édesapám képes lett volna fél óra alatt összeütni egy bölcsőt, de éppen ez hiányzott belőle, a falu lelke, hogy aprólékosan és gondosan gyalulgassa, késeije és farigcsálja a bölcső minden alkatrészét. Ezt a bölcsőt egy, a falu törvényei szerint élő és gondolkodó paraszt csinálta s édesapám az nem volt soha. Egész életében hiányzott belőle a műgond. Ideiglenes dolgokkal pótolt mindent: »jó van a má«. Csak éppen megtegye s róla a felelősség elmúljon. Hamar, hamar, essünk túl rajta.”

A leírás így válik a társadalmi lélekrajz részévé. Mert ez a fontos, ez a döntően új Móricz prózájában, az Életem regényé ben pedig különösen. Móricz végtelen számú arcot, jellemet raktároz el emlékezetében, kitűnően egyéníti őket (egy-egy „anekdota” elmondásával, egy gesztus megfigyelésével — vagy, mint az előbb, egy tárgy leírása közben adott negatív jellemzéssel), a hangsúly mégsem az egyeden van, hanem azon, amit az képvisel. A legjobb Móricz-regényeket elemezve, ezért nem szabad külön beszélnünk a lélekrajzról és külön a társadalom rajzról: a kettő ezekben a művekben szétválaszthatatlan. így lesz az Életem regénye tulajdonképpeni alapproblémája a faluból kiszakadó, a kapitalista átalakulás lehetőségeire ráérző, de a legmélyebb szegénységbe visszahulló paraszt, igazi főhőse pedig nem az író, hanem apja, Móricz Bálint.

A gyermekkorból megőrzött s végső értelmüket most megkapó képek otthonosságnak és idegenségnek ezt a kettősségét őrzik, sarkítják. A sokat idézett, híres mondat („A két pólus között szikra pattant s lettem én”) képi és szövegkörnyezetéről ritkábban esik szó, pedig így teljes, valójában így érthető a pólusokat összekötő és ezáltal mindenre, az egészre jogot formáló móriczi tétel. Származásának és küldetésének mítoszát az író nagyon is egyszerű, földközeli tényekből vezeti le. íme:

67