Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰHELY - Emlékezés a 100 éve született Móricz Zsigmondra és Móra Ferencre - Kántor Lajos: A „legmóriczibb” regény

„Csak két telek van Csécsén, amely egészen külön s a többitől elkülönült állapotban van.

Ahogy az országút végigfolyik a községen, a falu két végén, mielőtt tovább menne, kanyarodót tesz, itt jobbról fut be, ott balról megy tovább. Mindkét helyen adódik egy-egy kis telek, mely így háromszög formában szembe kerül a főútra s ha a fatornyos templom ott nem állana a kis falu közepén, szemezhetnének is egymással. Mind a két telket egy-egy sikátor még külön önállóvá határolja s a kis családi ház, mely a többi parasztháztól nem igen különbözik, így valósággal zárókőszerűen ékelődik. Vagy boldog szigetül.

Ez a két ház már kisdiák koromban feltűnt nekem, különös fekvésével s a debreceni kollégiumban megindított diákfantáziával és szépen fejlődő egocentrikus világrend építéssel, kivételes szerepet szántam nekik. A két ház ugyanis a szüleim háza. Az egyik az apám, a Móricz Bálint öröksége volt, a másik az édesanyámé, a Pallaghy Erzsébeté.

Két pólus, mondtam már nagyon régen s ebből a poláris helyzetből következtettem ki az egész házasságot szüleim között.

A két pólus között szikra pattant s lettem én.

Csupa szimbólum. Anyám háza a keleti: ez a fészek, az eredet, az ex Oriente lux. Apámé a nyugati, a jövő, a kultúra iránya . . . S mennyire meghatott, hogy mikor később visszakerültem a faluba, ahonnan hatéves még nem voltam, mikor elvittek, mint nagyobbacska diák meglelkesülten vettem tudomásul, hogy az apám elhagyott házából lett a község iskolája s az édesanyámékéból a községháza. Őseim két hajléka a község szolgálatában."

Kép és gondolat ilyen szorosan tapad egymáshoz a regény emlékezetes lapjain. A gyermekkor faluja s az író nagyvárosa két külön és mégis összetartozó világ, melyért Móricz egyként felelősnek tudja magát — nemcsak a tudat, de már az érzékelés szintjén. Hogyan volna másként magyarázható az életregény indítása? „Csécsén egy utca folyik végig, mint Buda és Pest között egy Duna. Az út két partján húsz-harminc házhely, úgy összepréselve, hogy szoronganak, mint a lovak a ménesben. Ott a nagy puszta, a végtelen mező s a lovak összebújnak, félve és egymást melengetve, mint a jobbágyok, hogy lélegzeni sincs módjuk egymás nélkül”. Kincsesbánya a stíluselemzőknek. Ahogy például a határozatlan névelőt — minden szabályt felrúgva — a tulajdonnév elé teszi („egy Duna”). Ahogy a kép természetszerűen történelmi súlyú metaforába fordul. Ahogy őrzi a köznyelvet, akár pongyola fordulataival is, és közben míves költői nyelvvé érlelődik. Móricz nem fél a beszélt nyelv,,legcsúnyább”jövevényszavaitól sem, ha azok a szöveg hitelét-közvetlenségét emelik. Apját például „igazi self made man”-nek nevezi, akinek „ez volt életének első nagy »sejtje«, hogy feleségül veszi az özvegy papné lányát”. Máshol így kapcsolja össze szülei életének személyes mozzanatát az objektív ítélettel: „A házasság is vállalkozás, mint egy házépítés.” Móricz árnyalatokra érzékeny, pontos, humorban gazdag stílusának köszönhető, hogy ez a tulajdonképpen kegyetlen, legalábbis kegyeletien ítélet sem hat szentségtörésként — társadalmi lélekrajzának realizmusát erősíti.

Ettől a realizmustól már korántsem idegen a modern próza egyik meghatározó vívmánya, az idő-tényező dialektikus beépítése az ábrázolásba, kifejezésbe. Bóka László egyetemi előadásaiban még csak arról beszél, hogy „nem méltatlan a nagy példákhoz Móricznak az a kísérlete, melyet az Életem regényé ben vitt végbe”, Czine viszont a móriczi időjátékot már kifejezetten eredeti teljesítménynek minősíti, az önéletrajzi regényről szólva; szerinte Móricz — Prousthoz, Thomas Mannhoz viszonyítva — más, sajátos megoldást keres és talál az idő múlásának ábrázolásában. „Az időre vonatkozó filozófiája sokkal szűkösebb, de az emlékezése talán még frissebb, »gyökeres, földes«. Nem préseken, élőn őrzi a tegnapot, az emlékezést aranypor nem takarja.” (Czine Mihály: Móricz Zsigmond) Az Életem regénye irodalomtörténeti helyet kér tehát magának világirodalmi viszonylatban is, annál kevésbé vitatható tehát különleges szerepe a XX. századi magyar próza összefüggésrendszerében. A népi írók irodalmi szociográfiáinak harmincas évekbeli nagy hulláma után, annak mintegy betetőzéseként született meg az Életem regénye — a közvetlen, dokumentum-értékű valóságfeltárás, a lírai emlékezés és az epikus ábrázolás ritka-szerencsés ötvözete.

68