Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Temesi Ferenc: „Itt is kell maradni valakinek” (Fülöpszállási pillanatfelvételek)
„Az előző munkahelyemen így jártam én is. Megmondták, vagy fegyelmi, vagy megyek. Mert tiltakoztam az ellen, hogy a mi bérünkből vonják le az anyaghiányt, amit az igazgató úr a nyaralójához ellopott. Azóta tartom a számat. Mert mi van? Ha az ember mond valamit: sajnos most nem lehet, X. elvtárs, majd holnap. Holnap: most nem érek rá, értekezlet van. Aztán elfolyik az egész ...” Nagyot hallgatunk. Szinte alig merem megkérdezni: „Mondjátok, milyen itt a KISZ?” H.: „Nem is tudtuk, hogy itt van!” K.: „Nekünk nem szólt senki...” „Mit vártok az átszervezéstől?” K.: „Gyártmányfejlesztést. Létszámnövekedést. Hogy a szakmában dolgozhatunk. Itt a 90% betanított munkás. Azoknak továbbképzést. Meg amikről már beszéltünk.” A következő kérdésem K.-hoz szól: „M., a kultúrházigazgató, azt mondta nekem, téged szemelt ki a jövendő klubvezetőnek. Milyennek képzeled, ha meglesz?” K.: „Amikor idekerültem, még a mostani könyvtáros volt az igazgató. Mondtam, szeretnék irodalmi színpadot csinálni. De bedöglött. Úgy látszik, nem szeretik azt, aki újat hoz, mert az már egy minimális követeléssel is jön. A klubot kis könyvtárral képzelem el, folyóiratokkal, szekciókkal, vitákkal. És lassan kialakulna egy mag. A többiek meg látnák, hogy a fene egye meg, ezek olyan jól érzik magukat, és még pia se kell hozzá! Mindenkiben megvan ez az érzés. Az igaz, egy kicsit hasonlít a hiúsághoz, de bizonyos fokig a tudásvágy is az! Kell hozzá, hogy hajtsa az embert.” „Utolsó kérdés: itt maradtok?” K.: „Attól függ. Ettől is függ.” H.: „Most nem tudom.” „Örülök, hogy elszabadultam innen” Vasárnap, az állomás felé sétáltamban összeakadok B.-vel, a szólógitárossal, aki Gy.-t, a szólóénekest kíséri ki az állomásra. Mögöttük a zenekar többi tagja. Dühödt vita kellős közepébe pottyanok, amit Gy. erőszakos hangja ural. B.: „De miért kell azt mondani, hogy szar porfészek? Ha egyszer te is itt éltél? Gy.: „Hát nem az?” B.: „Az, de mit csináljunk?” Gy.: „Örülök, hogy elszabadultam innen. Nem azért, hogy én nagyvárosi fiú akarok lenni vagy valami. De hogy szombat-vasárnap felvegyem az ünneplő ruhámat, és bemenjek a kocsmába, és leigyam magamat — az nem szempont, öregem. Akkor inkább megnézem a HET-et a tévében. A gyerek sivít, de akkor is. B.: „Ez szöveg.” D., az akkordgitáros a zenekarból, hátulról megjegyzi: „Én utálom az ilyen műsorokat.” Gy.: „Persze, a kocsmában vagytok, B.-vel együtt. Mert társaságra vágytok. És már annyira levittétek a műveltségi színvonalatokat, hogy nektek már az is elég, hogy emberek között lehettek, mindegy milyenek azok.” B.: „Te mit csinálsz? Te mondtad, hogy háromkor érsz haza, beágyazol, kávét főzöl meg minden, hozod haza a gyereket, semmire nincs időd . . . Hát akkor te mennyivel vagy több, mint akik itt élnek?” Gy.: „Azért nincs időm, mert Kispesten lakok, és Újpesten melózok. De nem vagyok bunkók között. Nézd, én is közönségesen beszélek, baszdmeg, de ez nem jelenti azt, 55
