Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰHELY - Emlékezés a 100 éve született Móricz Zsigmondra és Móra Ferencre - Kántor Lajos: A „legmóriczibb” regény

1938-ban írta, 1939-ben adta ki Móricz Zsigmond ezt a regényét, vagyis utolsó — eszmeileg-mú'vészileg kiteljesedő — alkotói periódusában, s az Életem regénye egész koncepciójával, szerkezetével, tárgyi anyagával igazolja e pályaszakasz Németh László adta jellemzését: a Közösség embere szólal meg benne, aki minden egyéni gondját, sérelmét, türelmetlenségét, reményét közösségi szinten tudja és akarja az olvasó, az ország, a nagyvilág elé tárni.

Ez az utolsó szakasz műfajilag is változást, kiteljesedést hoz a móriczi életműben, és az Árvácska, a két Rózsa Sándor-könyv mellett az Életem regénye ugyancsak fontos láncszem a pályázó nagy regénysorban. Az epikus most tágabb teret ad a korábban sem hiányzó lírai áradásnak, formáláson egyre kevésbé csak a cselekmény megszerkesztettségét érti, sőt néha — mint éppen itt is — lemond a szabályos, egyenes vonalú cselekményességről. Maga írta a Pesti Naplóban, a regényközlést megelőző nyilatkozatában (Móricz Virág idézi az Apám regényé ben): „Lehet, hogy a regényforma éppen abból született, hogy az ember vallani akar,gyónni, de társadalmi s emberi szeméremből nem mondhat meg semmit, ami saját személyére s életére káros világítást adna. A naturalista regény éppen olyan túlzott, mint a romantikus. Én a regényben az együgyű igazságot óhajtottam mindig szolgálni. Most igyekszem mindent kikerülni, ami regény s az élet árját fogom megnyitni, amint zsiliptelenül dagad árvízzé. Vagy az élet termőföldjére vezetem az olvasót, ahogy én s az én élményem abból megszületett.”

Ebben a lírai hömpölygésben nyilvánvalóan az „együgyű igazságé” a vezérszólam, Móricz Zsigmond javíthatatlan realista (persze korántsem abban a szimplifikáló-vulga- rizáló értelemben, ahogy egy időszakban a realizmust értelmezték); amikor már — túl a hatvanon, és egyre betegebben — nem tud messze földre gyalogolni, a Leányfaluban vagy Budapesten, környezetében megforduló embereket faggatja ki életükről,, vagy leveleket küld szét az országba, s úgy gyűjti be a nyers, a friss életanyagot.. Akárcsak A boldog ember megírása előtt Pap Mihályt, az Életem regényére készülve munkára fogja a közeli és távoli rokonokat, falusi papokat mozgósít a helyi anyagért, statisztikákat, szociográfiai vonatkozású könyveket tanulmányoz, átböngészi a korabeli újságokat, s az így kiegészített-ellenőrzött személyes emlékkekel a valóság-tényék szinte hihetetlen gazdagságát teremti meg; ebben a néha már fullasztó adatbőségben feloldásként hat a közbeiktatott elmélkedés — végső soron e gazdagság tovább, gyarapítása —, amelyből éppúgy megismerhetjük véleményét a paraszti élet törvé- nyéről, mint Ferenc József császárról, házasságról és szerelemről vagy a századvég s az új századelő magyar középosztályáról. Azóta is talán csak Veres Péter mérhető hozzá, abban az érdeklődésben és szenvedélyességben, ahogy a tényeket, jelenségeket megkommentálja.

Móricz Zsigmond realizmusa ugyanis távolról sem leíró realizmus, azaz naturalizmus — legalábbis az Életem regényé ben már semmiképpen sem az. Nem leírás az, amit olvasunk, hanem szenvedélyes oknyomozás; Móriczot itt már nem a „hogyan” hanem a „miért” izgatja, akár családjáról, akár önmagáról beszéljen. A kettő különben, a család sorsa és az övé, nem is választható el élesen egymástól, ám ennek sem csupán életrajzi-társadalmi okai vannak. Különösen apja, a falu törvényét semmibe vevő Móricz Bálint jellemrajzában érezzük a fiúra átörökített géneket, a más közegben más módon, mégis apja-fia törvényszerűséggel érvényesülő alkati rokonságot. És nem egyszerűen egy nagy íróról s az ő őseiről van szó, hanem lélektani helyzetek sorozatáról, amelyek alapvetően társadalmi-történelmi meghatározottságúak. Ezzel és ezért sokkal több az Életem regénye, mint a legtöbb írói önéletrajz.

Említettük, hogy ebben a könyvében Móricz szakít a hagyományos cselekményépítéssel, a szabályos időrenddel — az „együgyű igazság” érdekében —, jóllehet a

66