Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - MŰHELY - Emlékezés a 100 éve született Móricz Zsigmondra és Móra Ferencre - Kántor Lajos: A „legmóriczibb” regény
KÁNTOR LAJOS A LEGMÓRICZIBB REGÉNY 1942. szeptember 3-áról 4-ére virradó éjszaka, halála éjszakáján, először bombázták Budapestet . . . Nemcsak az ő halála, de a háború befejezése, a fasizmus feletti győzelem óta is három évtized telt el; régebben úgy mondták volna: egy egész emberöltő. Igaz, azóta az emberi átlagéletkor megnőtt, ám felgyorsult a történelem is. Mindez a változás azonban nem árthat már Móricz Zsigmondnak. Nem a magyar irodalom 1942.-beli nagy halottjáról, hanem az élőről van szó! Lehetnek ugyan pillanataink, amikor úgy hisszük, Móricznál újabb, modernebb olvasmányra van szükségünk, s ezeknek a véleményeknek szakmabeliek időnként hangot is adnak, hogy aztán az esztendők és művek szélbe-foszlassák a Móricz-revízió felelőtlen kísérleteit. Csak a hozzánk legközelebb álló példát említve: vajon meg lehet-e győzni az Anyán könnyű álmot ígér olvasóját, hogy a móriczi út ma már járhatatlan? S ami az ő nyomában járó legtehetségesebb kortársaink regényeinél is többet mond: maga a Móricz Zsigmond-i életmű. Könyveit olvasva és újraolvasva — a formabontás klasszikusai s a legizgalmasabb modernek „fogyasztása” közben sem mondhatunk mást—.mindig meglepődünk a belőlük sugárzó hatalmas művészi energián. Hiába, Móriczot nem lehet félretenni, egyszer s mindenkorra beskatulyázni — Móricz Zsigmondot olvasni kell. Az Életem regénye olvasója a legmóriczibb művet tartja kezében. Mindmáig a legjobb Móricz-életrajz — tartja róla az irodalomtörténet, első fokon tehát itt kínálkozik a magyarázat. „Újraéltem egész életemet. S nem is kívánok többé magammal foglalkozni. Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. írhatnám még világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról”. És ez nem a magára vállalt penzum alól szabaduló szerző regényvégi önmegnyugtatása — ez valóban az esztétikai realitás. Mert nem csupán tíz évről van szó. „A két pólus között szikra pattant s lettem én” mondata igaz, hogy a könyv első fejezetében található, de hányszor fordul vissza innen Móricz a még feltárható múltba, őseit keresve, az életükről megőrzött emlékeket faggatva, értelmezve — el egészen a végső, a legfontosabb értelmezésig: „Az én vérszerinti őseim között ott vannak a kopjásjobbágyoktól a zászlósurakig minden áthidaló társadalmi rétegből valakik. Nekem azért ebben az országban senki sem imponál és semmi rang és osztály, mert én ennek az országnak a népét úgy tekintem, mint atyafi, vérrokonokat. Azért is érzek jusst rá, hogy a Károlyiaktól az utolsó parasztig mindenkivel gorombáskodhassak: mert az embernek szabad a véreit, önmagát szidni”. S gyermekkora jelenéből mindegyre a jövőbe, a felnőtt kori élmények körébe ugrik át, amikor például a Jankával újralátott falut, rokonságot írja meg — vagy éppen a Rokonok indítékait taglalja. A történések három felvonása három színhelyhez kapcsolódik ugyan — Csécse a „boldog sziget”, Istvándiba „földrengés után” kerül a gyermek Móricz, s végül Phrügy „a feledhetetlen szenvedések” falujaként őrződik meg az emlékezetben —, sem a tárgyi, sem az érzelmi emlékidézés nem tűri a kalodába zárást, s az időbeliekkel együtt a földrajzi határok is kitágulnak, befogják Móricz Zsigmond és családja életének színtereit. „így foldozom én most a régen s teljesen és minden rezdülésében elmúlt életüket — írja például szüleiről. — De vajon elmúlt-e?. . . Nem ugyenez a rezdülés bontatta szét velem is már néhányszor az élet templomát? . . .” így omlanak le a falak múlt és jelen, Csécse és Budapest, falu és város, „úr és paraszt” között. 65
