Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - MŰHELY - Emlékezés a 100 éve született Móricz Zsigmondra és Móra Ferencre - Jócsik Lajos: Móricz Zsigmonddal a Kelet Népé-ben
íme hát, az ő városa, mondhatnám magamban s tüstént hozzátéve: íme az ő iskolája, az ő kollégiuma. De mi nem az övé itten? Hisz oly bőséggel hajtotta fel témáit innen az „irodalmi köre”, mint a nagy puszta a baromállatot a bécsire. Debrecen az volt az ő számára, mint Anteusznak az anyaföld: meztelen talppal kellett reáállni és beleöm- lesztette erejét. Anteusz győzhetetlen lett. Látta ő, hogy itt a „zsír és píz” körül forog az élet, de megtalálta itt a „csendes áldás” adományát is. O maga montda: „Sehová se tudok menni az országban, ahol ugyan- ilyet éreznék”. Talált örökség Az ország gazdája minden megoldásra váró ügyet-problémát a maga örökségének érzett. Úgy értendő ez, hogy fölvette, fölvállalta ezeket és hordozta (kihordta) a megoldásig. Két látásmódja volt. Egy külső, optikai látás, és egy belső. A külső a belsőre, a lelki látásra dolgozott. Amikor már belülről látta a problémát, akkor folyamatosan, csaknem kész állapotban kiömlött belőle. Nem volt csekélyke öröm fölfedeznem ezt benne. Ez a kiömlés sokszor robbanásszerűen jelentkezett. Amikor Tolnai Lajos munkáival (látásával és írásmodorával) találkozott, hogy Tolnait, az eltemetett és elfelejtett írót azonnal a nyilvánosság elé lökte, és egyenest örökségként tálalta. A nemes vért éppen- úgy besorolta a Kelet Népe folytatásos regényei közé, mint Németh László Iszony című munkáját. Tolnai Lajosra és munkájára 1882 óta terítette rá a feledtetést a sértett úri ország. Ugyanígy aktualizálta Kemény Zsigmond kétkötetes Rajongó-ját, kiszelelve belőle olvasását gátló nyelvi ódonságait. Móricz kiadója 1940 karácsonyára adta át a közönségnek a modernizált Keményt, a Kelet Népe pedig 1941-ben „Szombatosok között” címen Móricz élményeit közölte, melyeket 1941-ben a szombatosok között szerzett Erdélyben jártában. Hej, de később más, hozzám közelebb eső felfedezések is adódtak az „örökségkutatásban” ! Előfordult, hogy „zárórán túl” dolgoztunk a szerkesztőségben. Ekkor aztán elkísértem őt a HÉV megállójáig, kicsit elüldögéltünk a Sztambul-kávéházban. Ha lekéste az utolsó vonatot, vagy ha fáradt volt, szobát nyittatott a Pannónia-kávéház szállodájában. Ilyenkor testőr-szerephez is jutottam mellette. Nem volt ugyanis egyszerű dolog átjutni a kávéházon. Öregebb írók tanyáztak itt. Ha meglátták őt, megrohanták, irományaikkal traktálták. Leghevesebben Petri Mór csapott reá verseivel. Áldottuk szerencsénket, amikor Petri Mór éppen a kasszírnőnek olvasta legújabb (persze, hogy hozzá írt) versét, mert ilyenkor háttal állott az emeleti följárónak, veszély nélkül föliramodhattunk. Volt úgy, hogy mentünk a Pannónia szállodai csendjébe — verset olvasni. Azt gondoltam, hogy a Kelet Népe ifjú költőinek legfrissebb terméséről van szó, azt szeretné még átnézni, és megszerkeszteni. Legnagyobb ámulatomra azonban így szólott hozzám : — Emlékszel még Reviczkyre? — Hamarján ennyit válaszoltam: — Érettségi tételünk volt annak idején, Zsiga bácsi ... — Engem régen izgat Reviczky. Mondhatnám, kezdettől fogva. 1902-ben írtam először egy tanulmányt az Urániában. Azóta még jobban. Valahányszor odafent jártam, mindig belémbogáncsolta magát. Nem és nem szabadulok tőle...— S avval elő is vett a táskájából egy Reviczky-összest. . . — Regény? — kérdeztem bátortalanul. — Haj de még mekkora!? Az Uránia idején is éreztem már én eztet. Csak akkor még 60
