Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Tanya és kultúra
HATVANI DÁNIEL TANYA ÉS KULTÚRA Szülővidékem, a Közép-Tisza folyásának mentén híjával van a tanyai települési formának. Az itteni zárt faluközösségek az ősi időkben vagy teljességgel befogadták vagy tovább tanácsolták az idegent, a jövevényt, akinek így semmi esélyük nem lehetett arra, hogy a falu határában, mintegy az „előszobában” telepedjenek le. Az ilyen célokra felparcellázható pusztákkal ugyanis ezek a falvak már évszázadokkal ezelőtt sem rendelkeztek. Szülőfalumnál maradva: gyanítom, hogy — az uradalmi cselédségtől eltekintve — jövevényt csak a legritkább esetben fogadtak be; a törzsökös reformátusoknak az a 70—80 éves nemzedéke, mely mostanság van kihalóban, még 30—40 évvel ezelőtt is a máshonnan odavetődött katolikusokat egyszerűen csak „palócoknak” nevezte, meglehet, hogy kis lenézéssel, ám semmiképp sem csúfolódással, s úgy gondolom, hogy az első, számosabb betelepülők csakugyan a palócföld felől érkezhettek. Nem számítva az uradalmi majorokat, két-három gazdatanyára magam is emlékszem. Módosabb parasztok lakták ezeket, de csak nyáron, valamennyiüknek volt háza a faluban is. E tanyákat, minthogy csak „mutatóban” fordultak elő, valamiféle titokzatosság lengte körül lakóikat, leginkább a mesebeli öregembereket és öregasszonyokat nem kevésbé; mi, madárfészkek után csatangoló gyerekek majdnem annyira féltünk tőlük, mint acsargó, vérszomjas házőrzőiktől. Idegrendszeremből máig nem lúgozódott ki a tanyasi kutyáktól való félelem. Emlékeimet épp csak megérinti a kérdés; talán sivár, kietlen volt, s riasztó is ez a csaknem tanya nélküli tiszavidéki határ? Ha kiiktatom a nosztalgia csalóka tükrözését, akkor is egyértelmű nem-mel kell válaszolnom. S ha eltekintek a folyó közelségétől, s ennélfogva az alföldi átlagnál valamelyest nagyobb erdősűrűségtől, még mindig akadt bőven bámulni, gyönyörködni, vagy egyszerűen csak mélázni való hely: hirtelen felbukkanó kis facsoportok, tücsökciripeléses csendben a sejtelmes, néma kutak, fantáziát megindító csőszkunyhók, s szerte a határban ugyancsak sokfelé föllelhető giz-gaz építmények, néhány ágasfából, szalmából, kukorica- és napraforgószárból — tehát kizárólag helyi anyagból —, s vihar esetén mégis alkalmas menedékei embernek, jószágnak egyaránt. Szülővidékem határának kisparaszti emlékei azóta eltűntek, a táj csakugyan sivár lett, s ezt alig enyhítik a nyaranként működtetett öntözőművek szivárványló vízfüggönyei. Különbejáratú, s épp ezért a hivatalostól eltérő szófejtésben a tanyázás szinte régebbi keletűnek tűnik, mint a tanya, A rokonsági, komasági, vagy egyszerűen csak szomszédsági viszonyban levő családok jártak össze egymáshoz, a hosszú téli esték unalmát elűzendő; a férfiak politizáltak, esetleg borozgattak, ha volt miből, a guzsallyal, rokkával elfoglalt asszonyok megtárgyalták a falu friss eseményeit, s a gyerektársaság is megtalálta a maga elfoglaltságát. Ez a szokás még serdülőkorom idején, tehát az 50-es években is eléggé általános volt, mostanra azonban teljesen kiment a divatból, nyilván a falusi életformát is hatalmába kerítő privatizálódás következményeként, amely persze maga is összetett jelenség. Önmagában is izgalmas kérdés, hogy egy zárt falusi közösségben, mely a tanyát majdhogynem csak hírből ismerte, a szóbanforgó népszokás miért kapta a tanyázás nevet. A probléma megfejtésére, kellő nyelvészeti és néprajzi ismeretek híján, nem vállalkozom, legfeljebb ama gyanúig merészkednék el, hogy a tanya szónak hajdan többféle, a mostaninál gazdagabb jelentése volt, illetve a többféle jelentés egymással egyenértékű lehetett. A Magyar Értelmező Szótárban felsorolt jelentésváltozatok gyanúmat igazolni látszanak, hozzátéve, hogy a variánsok többsége mai nyel4S
