Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Temesi Ferenc: „Itt is kell maradni valakinek” (Fülöpszállási pillanatfelvételek)

forgatja azt, aki okoskodik. Adni neki egy egyest, és megvonják a kimenőt, vagy az eltávozást.”

Z.: „Olyan is van, halkan mondom csak, mert itt lakik a közelben ez a tanárnő, aki a szemünkbe mondta, nem nézi ő semmibe a KISZ-t”.

„És az itteni fiúkkal, lányokkal hogy álltok?”

Z.: „Most már lehaverkodtunk az itteni srácokkal. Azelőtt sok volt a verekedés.”

Y.: „A lányok meg nem mernek szóbaállni velünk, mert igazgatóit kapnak.”

„Nemcsak általános iskolások vannak itt” — jegyzem meg.

Y. : „Azokkal legfeljebb a moziban ismerkedhetnénk. De ők vannak tízen, azok is a hapsijukkal, mi meg százan. Úgyhogy marad a levelezés.”

Z. : „De akkor is mi van? Két lány, akikkel egy osztályba jártam, és itt tanulnak Kecskeméten, írták, hogy egy vasárnap meglátogatnának. Hát alig bírtam lebeszélni őket! A kollégiumba be nem jöhetnek, az állomási presszóba nem vihetem őket. Még szendvicset se kaphatunk.”

„És milyenek az oktatók?”, kérdem.

X. : „A fiatalokat szeretjük, de van egy olyan is, aki gorombáskodik, sőt volt olyan is, hogy csavarhúzóval ütött. Nem szeretjük, hogy gyakorlatin például nem szabad nekitámaszkodni a munkapadnak. Vagy: egyszer, balesetvédelmi oktatáson egész délelőtt vigyázban kellett állni a melegben. Volt olyan, aki elájult.”

Y. : „Az se jó, hogy csak négy jó gép van. Egy kört megy mindenki a gyakorlaton és kész.”

Egy hét múlva, az „Edzett ifjúságért” mozgalom akciónapján mindhárom beszélgető- partnerem a bemelegítő játékosok között van a kézilabdapályán. Engem is bevettek, hát próbálok csapatot szervezni belőlünk, hevenyészett fazont adni a játéknak, az egyéni képességekre építve. Egy-másfél óra alatt belőjük magunkat. Már tudom, hogy győzni fogunk. Az ellenfelet — az IGV csapatát — hiába várjuk.

„Én csak hétvégén vagyok fiatal”

Műszak vége lesz néhány perc múlva. Zs. és D. — akikkel a parányi portásfülkében az asztalon ülünk — betanított munkások. Feszes karizmú, erős testű lányok mindketten, olyanok, akikre azt szokták mondani, „meg tudja fogni a munka végét”. Hát itt kell is. Az Irodagépjavító Vállalat éppen átszervezés alatt levő kisüzem, jelenleg még a korai kapitalizmusra emlékeztető munkakörülmények között vastömegcikkeket gyárt a túlnyomórészt nőkből álló munkásgárda. Zs. menetet vág, D. mákdarálók készítésében vesz részt, bár az is lehet, hogy diódarálókat készít. Eleven tekintetükből kiolvasni, szókimondó fehérnépek, így hát a végén kezdem a kérdezést.

Zs.: „Jövő? Az itt nincs nagyon. Itt mindig az van, ami ma van. A jövőben élni, azt csak városon lehet. Itt magukba zárkózottak a fiatalok, nem úgy, mint városon. Tévét nézek, horgolok, olvasok otthon. Alig várom, hogy vége legyen a hétnek. Szombaton elmegyek buliba, vasárnap elcsellengek, azt’ ennyi az egész.”

D.: „Másnak is ennyi szerintem. Lehet még építkezni, a kertben kapálni, pénzt gyűjteni. Meg hétfő, kedd, vasárnap mozi. Na és a vendéglő. Ezért is nem jönnek haza sokan, azt mondják, »minek jöjjek haza?, hogy beüljek a kocsmába?« Igazuk van!”

Zs.: „Nagyvárosban, ha kimegy az ember az utcára, az is élmény. Itt meg csak sár van. Vagy por.”

D.: „Máraz is rossz, ha végig kell menni az utcán. Olyan megszokott minden, mintha egy tájkép lenne a falon, és azon menne végig az ember.”

52