Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Temesi Ferenc: „Itt is kell maradni valakinek” (Fülöpszállási pillanatfelvételek)
akkor is kell! Öt-hat év múlva elég sokan visszajönnek azért. Úgyhogy én nem féltem a falut.” „Kultúra? Először is egy normális kultúrház kellene. Régen volt egy menő zenekarunk is... Szóval ilyesmi. Bár mostanában hétvégén nem nagyon érek rá. Ott van a szőlő, azt műveli a család. Munka akad mindig. Persze néhány embernek ez se tetszik. Olyanok mondják a rosszat róla, akik újságot olvasnak, kirándulnak vasárnap, ahelyett, hogy feláldoznák.” Bejön egy elálló fülű kisfiú. „Verne” — gondolom. És úgy lön. „A 400 olvasóból 60—65% szakiskolás, általános iskolás. Kevés fiatal jár könyvtárba. Az idősebbek inkább télen olvasnak. Ha megszűnik a szakiskola, nem tudom mi lesz. Még a középiskolások is inkább megveszik azt a 8—10 saját könyvet, amit elolvasnak. Mikor én idejöttem 300 tag volt. Papíron. Én nem csinálom azt, hogy magamnak hazu- dok: hogy bejön egy kisfiú, és akkor beíratom az apját, anyját is.” „Mik a terveid?” „Főiskolát szeretnék végezni, és szülni két gyereket. Most a tanítóképzőbe járok, első éves vagyok a levelezőn. Készülünk a vizsgára, a lakodalomra, sok a bevásárolni való. Szeretnék majd sokat kirándulni, színházba járni.” „Furcsát kérdezek: mit jelent számodra a könyv?” „Én nagyon szeretek olvasni. Kapok egy csomagot, leltárba kéne venni, és akkor azt veszem észre, hogy dél van, és még mindig lapozgatok. Ez könyvtáros betegség. Szeretném, ha már kész lenne az új épület itt az udvaron. Egy raktárhelyiséget fognak felújítani. Itt nagy a zsúfoltság, dupla sorok vannak a polcokon. Kellene egy olvasóterem is, mert sokszor tartanak itt őrsi órákat. A tanító néni előtt sokan beiratkoznak, s ha csak ötükből is olvasó lesz, már megérte. Én meg nem tudom leültetni őket.” Bármilyen óvatos vagyok, az ajtó búcsúzóul felnyüszít. „Itt is kell maradni valakinek” Herbie Hancock szól a magnóról. Együtt hallgatjuk: B., a gyerekkori kékmackó a sarokban, porcelán gnómok a vitrinben, na meg én. A falon popsztárok képei és egy chilei szolidaritási plakát. B. takarékpénztári dolgozó. A közös zenészmúlt (B. szólógitáros a helyi zenekarban) kulcs a jelenhez: amúgy is gyorsbeszédű, most zuhog belőle a szó. „Szakközépben érettségiztem, szőlész-borász szakon. 32-en voltunk az osztályban, ebből egyetlen egy sem helyezkedett el a szakmában. Én megpróbáltam a tsz-ben elhelyezkedni. Felveszünk tsz-tagnak, mondták. Aztán majd pár év múlva meglátjuk, esetleg brigádvezető lehetsz. Izsákra mentem a pincegazdasághoz, ott meg az a meglepetés ért, hogy a személyimbe azt írták bele: pincemunkás. Nem esett valami jól. Fiatalok nem voltak, csak öreg krapekok, naponta 3—4 litert is megittak, velem is erősködtek, hogy igyák, meg a munka se tetszett, két hét múlva ott is hagytam. Elhatároztam, hogy megismerem az igazi melós életet. Elmentem a Fővárosi Vasipari Vállalat itteni kirendeltségéhez (ami most Irodagépjavító Vállalat). Nem akartak felvenni. Érettségizett nem kellett. Mondtam, betanított munkásnak akarok elmenni. Mondták, hogy ne hülyéskedjek. Mondtam, ki van írva, hogy betanított munkást felvesznek. Na akkor felvettek. A betanítás abból állt, hogy már másnap odaültettek a géphez. Ajtópántokat, meg ilyeneket kellett csinálni, teljesítményben. Négy hónapig még élveztem is. 1000 forintot kerestem átlag, de volt olyan, hogy vissza kellett fizetni az előlegből, mert csak 17,5%-ra teljesítettem a normát. Mondták, ne hülyéskedjek, menjek el. És én el is jöttem. A takarékszövetkezet érettségizett fiút keresett, belső 48
