Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Temesi Ferenc: „Itt is kell maradni valakinek” (Fülöpszállási pillanatfelvételek)
ellenőrnek, és én kaptam az alkalmon. Frankó volt, jártam a községeket, fizetés 1880, 20 éves voltam és ami fő: tiszta munka volt. Emellett Szabadszálláson zenéltünk, ez is jelentett úgy egy ezrest havonta. Persze volt úgy, hogy 11-kor megkaptuk a dohányt, éjfélkor nem volt abból már egy fillér se. Te tudod hogy van, ezt nem kell magyarázni... Aztán jött a katonaság 73-tól 75-ig, és mire visszajöttem, a legtöbb haver már vagy elment a faluból, vagy megházasodott.” „Te miért maradtál?” „Ha valaki itt dolgozik, és sértés éri, akkor természetes, hogy azt mondja, hogy innen el kell menni. De nem gondolja meg, mivel jár ez. És akkor két eshetőség van: vagy kínlódik először, és megszokja másutt, vagy meggondolja magát, és visszajön. Hogy ki jár jobban, azt nem tudnám megmondani. Én, az én képesítésemmel itt találtam meg azt, ami nekem jó. Voltam én Pesten eleget. Az volt mindig, hogy mentünk az I. kerületi művelődési házba, mert akkor ott játszott a Syrius, nekem meg a dzsessz a kedvencem. De valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ott dolgozzak. A többiek panaszkodtak mindig, az igaz, hogy csak mellékesen: hogy az istenit, már megint 600 Ft lakbért ki kell fizetnem, megint nem marad pénzem,... Vagy ezt kell kifizetni, vagy azt kell kifizetni, vagy mittudomén . . . Mindig valami pénzprobléma volt! . . . Én meg most keresek kétezret, szóval megvan. Ezt is meg lehet szokni. Sőt, én úgy vagyok vele: nem azt kell nézni, hogy most városban lakok, vagy falun. Mert itt is emberek élnek. Itt is kell maradni valakinek. Szóval, ha valaki ezt úgy fogja fel, hogy hát én falun lakok — annak szerintem nincs igaza. Itt is lehet úgy élni, mint máshol. Nekem persze megvan az a sajátos helyzetem, hogy zenélek. Ha nem mennék egész héten sehová, nekem az is nagyon frankó lenne, hogy kiírnám a rádióújságból a dzsesszműsorokat, felvenném, és meghallgatnám. Meg azért van itt egy-két gyerek, akivel úgy el lehet dumálgatni. Az egyik itt dolgozik, de nem itt lakik, a másik itt lakik, de nem itt dolgozik.” „Hogy állsz a csajokkal? Megjegyzem, a vasárnapi bulin azt hittem, egy arab faluban vagyok.” „Szombaton jöttél volna! A szomszéd falvakból is voltak csajok. Mi is átjárunk máshova. Bár én nem nagyon szeretek, mert akkor sokat költünk. 11 után a többség azt mondja: gyerünk Dunaújvárosba a Hangulat bárba. Egy ötszázas.” „Még egyszer az elmenőkről. A jövőt milyennek látod?” „Hát igen. Egyelőre ez van, amit mondtam. Akinek ez megfelel, az marad, De egyre többen el fognak menni. Hogy itt fogják a fiatalokat, ahhoz hosszú munka kellene, ami esetleg 5—6 év múlva érne be.” „Mire gondolsz?” „Először is kéne egy életképes gyár. Meg gépesíteni a tsz-t. Aztán egy jó kultúrház, ahol nemcsak inni lehet. Például szakkörök lennének. Csak az az érzésem, kevés lesz a fiatal. Vagy lenne egy presszó, olyan, mint Szabadszálláson. Ahova a legfiatalabbakat is elengedik. Ott mindig van valaki.” „Most azért nincs élet, mert kevés a fiatal, vagy azért kevés a fiatal, mert nincs élet?” „Mindig ez a téma nálunk. Egy biztos: úgy nem lehet csinálni semmit, hogy teszem azt, csinálunk egy klubot a művelődési házban, aztán majd jönnek a fiatalok ... Meg kell keresni őket. Itt mindig az volt a baj, hogy nem volt elég akarat. Akik itt maradtak, azok 4—5 fiatal kivételével fásultak, közönyösek. A köré a néhány köré lehetne építeni. De persze ezek is elsősorban a saját érdekeikkel törődnek, nem a közösségével. Például volt egy irodalmi színpadunk, jelentkeztünk vagy 10—12-en. A foglalkozásra 4-en mentünk el. »Most olyan jó műsor volt a tévében, csak nem gondolod, hogy 49
