Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)

mégsem írsz cikket az Építők Lapjába a pszichés megalapozottságú biztonságtudat és a takarékosság összefüggéséről.

A lejtőn való mozgást formálisan te indítottad el, önkéntelenül és meggondolatlanul. Zsályát hajnalban vitted be a kórházba, (hét órára minden komplikáció nélkül megszült), de nem zargattad óránkénti telefonokkal a szülészetet; aznap is megtartottad az ebéd utáni szundit, amely a hajnali kelés miatt, hosszabban sikerült a szokásosnál. Ezért — kimondani is szörnyű, — huszonhét és fél perccel később értél ki a kórházba, mint a látogatás elkezdődött. Akkorra Zsálya bőgött, mint a borjas tehén (iszonyú mennyiségű könnyet hullajtott, ha egyszer rákezdte), mindenki őt vigasztalta, aki ráért, és mindenki a lelketlen apát és férjet utálta. A késedelmesség bűnét ráadásul igazmondással tetőzted: megmondtad, hogy elaludtál, noha durrdefektet vagy valami motorhibát kellett volna hazudnod. Ilyenkor aztán mi van? — néztél körül harcra készen. A bálványképű népségnek nem magyarázhattad meg, hogy a te erkölcsi érzéked sem fejletlenebb az övékénél, csak alkatilag te nem szokványosán, hanem öntörvényűén vagy strukturálva. Ilyennek csinált az apád.

A néma tüntetés feloszlatása után nem tudtad, mihez kezdj. Kínos, nevetséges és nyomasztó élményként zuhant rád, hogy nagyapai korban apa lettél, s egy olyan asszony férjeként, aki egyidős az első házasságodból való lányoddal. Zavarod csak nőtt attól, hogy a kórteremben három férfi is büszkélkedett ő-apaságával: mintha a gyer- meknemzés különös szakértelmet kívánna. Neked az öröm-érzés helyett egy régen olvasott bölcselő gondolata jött be: „Aki gyermeket nemz, túszt ad a szerencsének.”

Az új anyukák vázáiban annyi volt a virág, mint egy tanévzáró ünnepélyen. Te meg, Jákó, a kórház kapujában vásárolt egy szál szegfűt is elhagytad a nagy rohanásban: valahogy kiesett a hónod alá csapott Esti Hírlapból. Zsálya arcán a könnyek patakja folyt. Tapasztaltad már, hogy a nyugtató, békéltető szó ilyen vízáradást képtelen elapasztani. Tehetetlenségedben és kínodban, hogy a feszültséget fölold, hülyeséget csináltál: csokor-borító alakzatot redőztél az újságból és azt állítottad bele a vázába. . . Hónapok múltán, már a véresen komoly „ki a szeretőd?” időszakának egyik ritka szünetében megpróbáltad higgadtan analizálni a kórházbeli pszichés állapotot. Az őszinte és bocsánatkérő beszélyt azzal zártad, hogy ha el is veszett a szegfű, a szándék mégis dicséretes, mert most történt meg az életben először, hogy egy nő majdnem virágot kapott tőled. „Szeretőd van, úgyis tudom, hogy szeretőd van. Amikor szültem is megcsaltál, tudom. Itt volt a szeretőd, itt ezen az ágyon ...” A mondat utolsó szavát feleséged már üvöltötte. A gyerek felsírt a kiságyban, te meg behorpadtál, mint egy üres bádogkanna. Az kongott benned, hogy a butaság éppen olyan végtelen, mint a világmindenség.

Hiába voltak kézközeiben a drága szótárak és nyelvkönyvek, mert attól kezdve, hogy a golyó elindult a lejtőn, a Féltékenység lexikona volt az egyetlen mű, amely Zsályát érdekelte. Többnyire a hajdan-volt barátnőiddel gyanúsított meg. Teljesen logikátlanul emelt ki egy-egy nevet az ábécéből; volt olyan hónap, hogy tízre is rákérdezett, de új kapcsolatokat sem zárt ki, (14 és 60 év között) annak ürügyén, hogy köszöntél vagy köszönést fogadtál. A Turbóka csecsemőkorában kezdődött furcsa háborúban nap mint nap el nem követett bűnök beismerésére akart kényszeríteni. Erre te nem voltál hajlandó, de a folytonos nem-nem-nem megalázó módja volt a védekezésnek. Hallgatni nem hallgathattál, mert az „beleegyezést jelent.” Zsályát, le- higgadásának egyre ritkuló alkalmai során, hiába próbáltad észérvekkel meggyőzni, hogy az általa feltételezett házasságtörések lebonyolítására neked tízszerannyi időre és legalább háromszor annyi energiára volna szükséged, mint amennyi van. Neked, úgymond, ő is elegendő (néha már sok is); és higgye el, hogy „ami rég volt, elmúlt”; te lezártad életed zaklatott szakaszát, mert elég volt belőle; neked csak ő kell; dol23