Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)

A fődoki tudta magáról, hogy nem ő az Isten. Zsálya hiába nyomakodott a közelébe hathónapos terhével, az esdeklő kérdésre csak azt mondta: „vagy meghal, vagy megmarad”. Téged nem hagyott nyugodni ez a kegyetlen vagy-vagy. Megkérdeztél egy ismerős pszichiátert; őszerinte az angina infarktus nem más, mint „a vitális diszkrepanciára történő mentális reakció.” Főszerkesztő barátod azt mondta, hogy a „bankárt sem a tőzsdén éri a szívroham, hanem szeretője ágyában, a tőzsdézés izgalmainak kipihenése közben."

A kiváló diagnoszta hírében álló belgyógyász annak tulajdonította az életveszélyt, hogy erősen felégetett a nap. Ő természetesen nem tudhatta az előzményeket, diagnózisa azonban sajátosan összefüggött azzal, hogy Zsálya a „bajt hoz a férfire” fajtából való ... Neked, Jákó, a májusi kánikulában semmi kedved nem volt a Kis-Dunához. A levegő állt, a kapásjelzők petyhüdten lógtak, viszont az agyad felforrt, és homlokodtól a lábad körméig leégtél. Másnap szerettél volna otthon hú'sölni, de Zsálya azt mondta, hogy ő meghal, ha ki nem mentek a Kőrösre. A nap még jobban perzselt, mint előzőleg. A kapásjelzők meg se mozdultak, de ha már víznél voltál, mocorgott benned a horgász „hátha”. Aznap a tarkódtól a sarkadig lettél pecsenye piros. Hétfő este pedig fűrészporrá omlott az agyad, és megmozdult melledben a kő.

A fődoki általában elfelejtette, hogy nem ő az Isten, mert minduntalan emberfeletti dolgokra vállalkozott: haldoklók megmentésére. Ha valaki elkezdett exitálni, nem ment haza, vagy ha már otthon volt, betelefonáltatta magát . . . Rögzítetted a szavait, figyelted mozdulatait, erőfeszítéseit, csodáltad áldozatkészségét és munkabírását; tetted ezt azzal a titkos reménnyel, hogy egy későbbi regényedben ő lesz a pozitív hős modellje. Ám egy nővér, ki levelezőn végezte a gimit, veled mondatta tollba a vizsga- dolgozatát („magának Jakobovics úr, kisujjában van a Toldi, nekem meg olvasni sincs időm”), bizalmasan megsúgta, hogy „a főorvos úr hittanra járatja gyermekeit”, őmaga pedig „rendszeresen gyón és áldozik”.

Akkoriban az intenzív szobában minden este haldokolni kezdett egy ember. Ezt a többieknek nem volt nehéz észrevenni, mert ágyához gurították a legkiválóbb műszereket, (némelyikkel állítólag a klinikai halál beállta után is lehet manipulálni,) ellenőrizték az oxigénpalackot, infúziót adtak, laborálták a vért, vérnyomást és lázat mértek, duruzsoltatták a szívizom működése által létrehozott potenciálkülönbséget regisztráló készüléket, kézről-kézre adták a „sztár-fotókat”, konzíliumot tartottak, a beteg azonban nem respektálta a nagy felhajtást: reggelre mindig meghalt. Akkor pántos ládába téve kivitték, legurították a hűtőbe, ágyát áthúzták, és belefektették a soron következő hullajelöltet.

Az ötödik napon már csak egyedül voltál életben a régi gárdából, amikor este negyven fok fölé szökkent a lázad. A halál tüdőgyulladás képében küldte előre hírnökét. Neked, azzal a szívcsonkkal, ami maradt, semmi esélyed nem volt vele szemben, de azért elkezdődött az ilyenkor szokásos sürgés: műszerek, infúziós állvány, EKG. A vacsora mellől visszatelefonált fődoki vezetésével bevonult az asszisztencia. Halott barátodra gondoltál, akit a vonatkerekek megfosztottak az életmentés tortúrájától. A fődoki sokszor hallott kérdésére, („hogy érzi magát?”) azt mondtad, soha ilyen jól: úgy, mintha máris a túlvilágon lennél. Ha üzenne valakinek odaátra a főorvos úr, szívesen átadod, de ne késlekedjék mondani, mert egy óra múlva talán késő lesz ... „Ne fárassza magát feleslegesen a beszéddel”, mondta nyugodtan a fődoki, és tanulmányozni kezdte a legújabb kardiogramot.

Lázálmodban-e vagy valóságosan is (ezt sosem tudtad meg), amikor a műszerek, a tárgyak, az arcok elkezdtek összemosódni, ágyadhoz jött Zsálya kismama ruhában, és füledbe súgta, hogy bízzál, nem történhet baj, mert a piros szíves bugyi van rajta.

21