Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)

megbámulták a járókelők; a leintett taxi tovább hajtott. Gyalog támolyogtál haza, de a nap neheze még ezután jött.

A lépcsőházban Zsálya kiabált a házfelügyelővel. Kicsiny terhét döntő érvként nyomta előre, hogy megkapja a másodkulcsot. A házfelügyelő hümmögött: „ha aka-1 rom vemhes, ha nem akarom nem vemhes” és „Jakobovics úr nem hatalmazott fel, = hogy akárki...” Zsálya a körmét meresztgette: ő nem akárki, hanem élettárs! „Érti, vén krampusz! É-let-társ!” Bizonyító bólintásodra a házfelügyelő afféle „fogadja őszinte részvétem” pillantást vetett rád, Zsálya tenyerébe tette a kulcsot, lelépett, de- közben a mennyezetig magasodó torlaszra bökött: „Ez itt nem maradhat.”

Hiába volt azonban Zsálya optimizmusa, hogy az ő nagyobbik szobáját betöltő bútortömeg elfér a te kis méretű kéglidben; futkározott a centiméterrel ki s be,; újból ki, újból be, mígnem dühödten kiköpted a véres papírszivart, s komoran azt mondtad: „az úristenit, elég legyen!...” A szekrénysor átmenetileg a lépcsőházban maradt, mintegy példázva, hogy szeretett nődnek az arányérzékével is baj van. A re- kamié-monstrum, és a négy fotel betöltötte a mozgásteret; neked olyan sejtelmed támadt, hogy lakásod nem otthon többé, hanem vérvörös kárpittal álcázott csapda . . . ■ Az élettárs kétnaponként pusztított el egy harisnyanadrágot, gyakran meglepte magát divatos cuccokkal, nyelvkönyveket, drága szótárakat vásárolt („majd nyelvvizsgákat teszek”), de akkor volt pénz, így költekezése csak később és hosszabb távon mutatta meg, hogy Zsálya a képességeit és lehetőségeit többre becsüli a valóságosnál. A „Féltékenység lexikona” is zavaró volt készültében, azt azonban nem láthattad előre, hogy a félig komoly, félig mosoly-alapon készülő „mű”, amelyben társszerzőséget vállaltál, a legátkosabb darabja lesz majd a családi könyvtárnak ... A rossz sejtelmek azonban felszívódtak, mert nyugalmas esték jöttek. Zsálya naponként centizte pocakját; pólyát, rékliket, rugdalódzókat vásárolt; csapkodta a kezét, hogy milyen „pindurik”; gyermekágy után szaladgált és a cumisüveg árából merész demográfiai következtetéseket vont le. Te, Jákó, miközben jegyzeteidet rakosgattad, ellágyultan nézted, hogyan készülődik az anyaságra. Tested önvédelmi rendszerének működését is örömmel tapasztaltad; alkoholt nem ittál; alig-alig cigiztél; vágyad elsorvadt a társaság és a baráti kör iránt. A hanyatt fekvés tehát nem volt hiábavaló; a veszélyérzet elmúlt; a pályamódosító manőver jónak látszott; az együttélés viszonylagos csendje azt mutatta, hogy sikerült biztonságosan eltávolodni az előélet rizikófaktoraitól. Az „új helyzet, új tennivalók” tárgyában hozott jó döntések a hitvallás revízióját is időszerűvé tették volna már részedről, de erre soha sem került sor.

Egy este fűrészporrá omlott az agyad. Balkezed elzsibbadt. Mellkasodban, ahol a bordák találkoznak, megmozdult egy kődarab: szorított, nyomott és irgalmatlanul növekedett. A bakter felnyitotta a sorompót a szirénázó mentőautónak. A vasúti átjáró egyenetlenségeit a kerekek továbbították a kőhöz: elájultál. Egy másik döccenő még jobban fájt: attól magadhoz tértél. Az EKG duruzsolását már hallottad. A „szívizom működése által létrehozott potenciálkülönbséget regisztráló görbe” még nem készült el, amikor bejött egy orvos. „Mi van? — kérdezte a kollegáját. „Mi lenne? Angina infarktus”.

Az iskola északi falához épített „állványzat”, (életed első munkája ebben a műfajban) inkább alkalmas volt légtornászmutatványok gyakorlására, mint munkavégzésre. Előzőleg azon derültél, hogy később, ha nem zuhansz le, cikket írsz az Építők Lapjába a pszichés megalapozottságú biztonságtudat és a takarékosság összefüggéséről. Az eszmefuttatásnak az lesz a vezérgondolata, hogy a magasban dolgozó ember önkéntelenül is elővigyázatos; a biztonságtudata imitácis módon is megőrizhető; tehát a roppant költséges állványzatok anyagigényének csökkentésével óriási összegeket lehet megtakarítani.

20