Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)
elvakult madár majdnem megtébolyult a dühtől, hogy faképnél hagytad. A város nevetett rajta, ő meg esztelen orgiákban próbálta feledni élete legnagyobb kudarcát. Eközben te derűsen nézted tanyád ablakából a hófödte szántóföldeket, s a kidőlt akácfán gubbasztó fácán kakasokat. Visszanyerted lelked békéjét, s úgy mellesleg egy könyvet is írtál. A második füstsugár az asztal lapjáról gomolyog fel az orrodig. Beleszimatolsz, fintort vágsz, kezdesz: kajánságodat adod el részvét gyanánt. Bánkódsz a lecsúszás szomorú tényén, (,,e büdös füst, kicsim, arra vall”), de kiváltképp a márkás cigarettákhoz, Kenthez, Astorhoz, Pali Mall-hoz szoktatott tüdő állapotán keseregsz, amelybe annyi nikotin rakódhatott le, hogy egy jobb ízlésű kutya meg sem szagolná, ha eléje vetnék. Ezután egy ordináré blöfföt is elpukkantasz arról, hogy az illatos dohánykészítmények használnak, a szagosak, a büdösek ártanak a tüdőnek, sőt az utóbbiaknak rákképző szerepük is van. Zsálya észrevétlenül szétnyílt ajkai között kiáramló pára legalább öt Celsiussal melegebb, mint amikor az asztalhoz ült. Arcán pír futkos, szavaid szemét is fényesítik: gerjed. Ezután halk nyögésnek kell következnie, és következik is, amint te, Jákó, hanyagul a szád sarkába szúrod az igazi urak és úrnők mindennapi füstölni valóját, a hosszú, dohányfóliába töltött St. Moritzot. A nyögdécselés és a nyüszítés, a püfölésre való reagálás két szakasza ezúttal összefolyik, egyszerre kínozza meg Zsályát, de az alkalmat erre ő adja azzal, hogy hallatlanul bután akar bosszút állni: rátenyerel a gyu- fásdobozra. Közelharcba nem bocsátkozol. Várakozásod szelíd, gúnytalan, de csak addig tart, amíg ellenfeled logikája szerint kérned kellene a dobozt. Nem kéred. Hosszas matatás után gyöngyház-berakásos gázöngyújtót kotorsz elő (összekelésetek alkalmával nejednek vásároltad), amely véletlenül nálad volt a családi tűzfészekből való kilopakodásod napján . . . Az idő borongós, a presszónak e távoli sarka félsötét, ám a nagyra csavart láng mellett láthatod volt feleséged színe-változását s tudod, hogy most kezd borzongani. Megértőén bólogatsz; a tulajdonjogot elismered, az öngyújtót azonban mégis megtartod, nemcsak azért, mert egy letarolt lakást kapsz, fregoli nélkül („azt én szereltettem fel, saját zsebből”), gáztűzhelyet tepsik nélkül, függönytartó deszkákat sínek nélkül, vécét papírtartó nélkül („ezek leltárba vett tartozékai a lakásnak”), hanem azért is megtartod az öngyújtót, mert sejtelmes fényénél szabadítottál meg szüzességétől egy szüzet („itt-ott akad még”), a padlóra terített subán, miközben kint dudált a szél, csavargatta a fákat, és összeborzolta a cserepeket a tanya tetején. A lány a viharral együtt elvonult, de „te, Zsálya, a lelked /egeslegmélyén jó vagy — rád még szép percek várnak —, nem kérheted vissza öregedő barátodtól e kedves tárgyat, amely az ifjúságtól való látványos búcsújára emlékezteti őt.” Feleséged, Jákó, hozzád vágja a gyufásdobozt, s azt sziszegi, hogy köp az emlékeidre; te azonban elsüllyeszted az öngyújtót, egy-egy jól formált füstkarikát fújsz a hölgy szemére, s ha már a témánál vagytok, megkérdezed: „mondd, Zsálya, voltál te valaha szűz, vagy eleve hímen nélkül jöttél a világra?...” E mélyütés után izgalomtól elfakult, remegő hangnak kell bejönnie, és be is jön, de a szokatlanul szellemes kísérő szövegnek az a lényege, hogy akár volt, akár nem volt, a lányt és asszonyt eredendően megkülönböztető valami, a veled való házasság második felében akár ki is nőhetett volna, mint a lapulevél, mert te, Jákó, azidőben nagyon elhanyagoltad kertecskédet. Való igaz, mondod, de legyintesz is, mert századjára kellene megmagyaráznod, hogy te már nem vagy ifjonc, nem vagy gomb nyitásra működő, s tetszés szerint működtethető kefélőgép; ritkuló hajadba és prófétai szakái lad ba vegyült ősz szálak láttán minden normális nő tudja, hogyha veled akar lenni, nem szabad ajtóstul rohannia az ágyba 11
