Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)
ZÁM TIBOR TÜL A POKLON Te, Jákó, nagyon jól tudod, hogy lényegére egyszerűsítve minden emberi viszony érdekviszony, amelynek alakulása és pillanatnyi állapota kihat a cselekvésre, meghatározza annak módját, mikéntjét. Ezért aztán hiába várakozik Zsálya ujjai közé merevített cigarettával, hogy udvariasan tüzet adj; illetlen epizód volna most égő gyufával tüsténkedni, ezért csak megpöccinted a dobozt, hogy átcsússzon az asztal másik felére, és éppen ott álljon meg, ahol kell: a cigarettát tartó kéznél. Házasságotok elején, amikor még minden rendben levőnek látszott köztetek, tudatosítottad e nőben, akitől tegnap hivatalosan is elváltál, „az emberi viszonyok természete” című rögeszmédet, a benne vibráló s állandóan elemzésre szoruló kölcsönösséggel együtt. Zsálya kissé nyitott ajakkal figyelembe feledkezve hallgatta monoton töprengésedet. Bár hamar rájöttél, hogy a Zsálya nehezen tanul és hamar felejt, az elmondottakat már nem lehetett visszaszívni. Most utoljára ültök együtt. A te Zsályád csak a temetéseden lát téged viszont; a ravatalodon, ahova elzarándokolni őt nem a múlt idejű kötődésetek készteti, hanem a demonstráció lehetősége: az, hogy a sápadt arcához jól áll a fekete fátyol: és nem áll rosszul a gyásznép kíváncsisága sem, amely újból felteszi magának a kérdést, hogy mit zabáit ez a jó nő a koporsóba tett aszalt szilván?.. . Az egykori hitves provokál: a képedbe fújja a füstöt, így mondja fel az emberi viszonyok természetéről úgy ahogy megtanult leckét, s eszedbe juttatja, hogy aki bottal köszön, annak doronggal felelnek. A mindig konkrét viszony mellett a név, a legnagyobb is, absztrakcióvá válik, és a feledés martaléka lesz. Ezért aztán te sem tudhatod, Jákó, kit idézel, amikor azt mondod, hogy téged már csak az lepne meg, ha meglepődnél valamin. E nő fölénye azonban olyannyira ostoba, mint amennyire időszerűtlen: majdnem meglep. Hoci-nesze találkozásra számítottál, arra, hogy ő a lakáskulcsokat rakja ki, te meg a pénzt, azután kezet fogtok és ámen. Viszonyotok természetéből ez következnék, de a hölgy tartózkodik a végszót kimondani. Mintha nem volna már eléggé tönkreverve négy éve tartó háborútokban, most, az utolsó együttlét alkalmával is türelemmel várja, hogy leszel szíves még egyszer elpáholni . . . Hiába hagynád te ki az utolsó alkalmat, hiába tudod nőd perverzióját, aki kéjeleg, amikor ütöd, s gyönyöre csúcsát az jelenti, hogy megérdemelt veresége végén te is összecsuklasz, mert bántottad őt, a gyengét, a kiszolgáltatottat, s ezzel legjobban saját magadat aláztad meg. Bosszantó helyzet, de nincs mit tenni. Ha ő túlél még egy verést, te is megnyerhetsz egy csatát, bár régóta tudod, hogy diadalaid összegzése pirruszi győzelem. Szerencsére idejében felismerted, hogy az idő neki dolgozik; a huszonhárom év korkülönbséggel s az emberfeletti állóképességgel szemben a te sok csatában szerzett rutinod hosszú távon elégtelennek bizonyulna. Együttélésetek utolsó szakaszában nejed már hamarabb kiheverte a vereséget, mint te a győzelmet. Két-három csatát is kezdeményezett naponta, és te csak úgy tudtál a győztes pozíciójában megmaradni, hogy egy óvatlan pillanatban kilopakodtál a családi tűzfészekből, motyóid között a korábban szerzett babérokkal. Bár először csak a saját megmaradt értékeid átmentésére gondoltál, hamar rájöttél, hogy nejedet akkor verted meg istenigazából, amikor hirtelen-váratlan fegyvernyugvást kényszerítettél rá. Ez volt az első kéjérzés nélküli vereség, amelyet az önérzetre mért csapás külön is megkeserített; asszonyod, e szépségéről híres és hiúságától 10
