Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (V. A Duna és a Dráva mente magyar népcsoportjai; Sárrét, Mezőföld, a két Sárköz, Órmánság, Drávaszög és Szlavónia)
szapora matyók, palócok és tiszántúli agrárproletárok, valamint különféle (bukovinai, csíki, gyergyói és gyimesi) székely csoportok érkeztek. E jövevények és az őslakos magyarok között is voltak ugyan ellentétek, de a németséggel még élesebbek: előfordult pl., hogy „Móron majdnem leégett egy ház, ahol egy sváb és egy telepes lakik együtt. Egymásra gyújtották — a közös házat!” (Sándor András: Övék a föld. Bp. 1948. 66.) Ezek a nemzetiségi és a társadalmi ellentétek mára lényegében véve elcsitultak. A németség tájunkon nem mindenütt lakott nagyobb tömbben, a szórványok sorsa másként is alakult. Jellemző példája ennek a Dunapataj környéki német Harta. Lakói nem a tervszerű telepítések révén érkeztek és nem is kaptak különösebb kincstári segítséget, így a terjeszkedésük is elmaradt. Bár ők Németország különböző területeiről érkeztek, a belső nyelvi kiegyenlítődés megtörtént, idők folyamán viszont — a környezet hatására — ők is áttértek a kétnyelvűségre; saját nyelvhasználatukon belül pedig egyre nagyobb teret kapott az irodalmi német nyelv. Tárgyi világuk és környezetük alföldivé vált, szokásaik és költészetük őrizte legtovább a hazai német hagyományokat, tőlünk pedig táncokat, katonadalokat és főként gyermekjátékokat vettek át. Hartán éppúgy készült a magyaroknak is színes bútor, mint a baranyai félig német Mórágyon magyaros ízlésű kerámia. Tolna és Baranya németsége zárt tömböt alkotott, örökösödési szokásaik — mint más említettük — elősegítették terjeszkedésüket. (Az eltérő öröklési rend ugyanakkor a magyar parasztok egykéjét is!). Ezt a jószemű Hölbling Miksa már az 1840-es években észrevette: „történik pedig a német terjeszkedés ekép: a német telkes gazdák gyermekeik közt fel nem osztják telkeiket, hanem idősebbik fiúgyermeküknek adják át azon föltétellel, hogy testvéreit kifizesse. Illy kifizetett német elmegy rácz (szerb) faluba lakni és ott először házatlan, aztán házas zsellér lesz, és mivel atyai örökségét pénzben kapta ki, először megveszi a rácznak a szántó földjét vagy rétjét . . . míg végre az egész telke német kézre kerül ... a magyarra is el következik a sor és 50—100 év múlva a czifra magyar gatya helyett csak szűk sváb nadrág lesz látható.” (Baranya vármegyének orvosi helyirata. Pest, 1845. 91.) A jóslat majdnem bevált, a magyarság vissza' szorulásának csak a németek részleges kitelepítése vetett véget. Tolnába-Baranyába is az előbb említett új telepesek érkeztek, a nemzetiségi arány tehát megváltozott; ma a másnyelvű népek teljes szabadságot élveznek, hasonlóképpen a jugoszláviai magyarok is a határ másik oldalán. Iskolák, különféle szervezetek, együttesek, továbbá a sajtó, rádió stb., valamint alkalmi rendezvények segítik a néphagyományok ápolását. A több évszázados együttélés bonyolult köl- csönhatásokat is eredményezett: a magyarok pl. viseleti darabokat, hangszert (tamburát) és kóló-féléket vettek át a délszlávoktól, ezenkívül az ormánsági és főként a szlavóniai népnyelvben sok a délszláv eredetű szó is. A németség inkább kisipari tekintetben alkalmazkodott; így a festett bútorok és a kerámia készítői is részben ők voltak, a mesterek szinte nemzetiségi különbség nélkül építették a kissé barokkos stílusú paraszt- polgári lakóházakat. Egyébként mindig volt az említett nemzetiségek között táji munkamegosztás is, az egyes nemzetiségek is más-más termékre szakosodtak. Ennek részletes feltárása azonban még a jövő kutatások feladata. „Rangsorolt” mozaik-társadalom Magyarok és németek, északi és déli szlávok és más nemzetiségek; katolikusok, protestánsok és görögkeletiek; parasztok, pásztorok, halászok, hajósok, cselédek, mesterek és ipari és mezei munkások társadalmi szövevénye töltötte ki századokon keresztül a Duna és a Dráva mellékét. Ezek a társadalmi-nyelvi-vallási és egyéb csoportok többnyire tarka és kicsiny foltokban éltek, csak egymás között házasodtak, és mivel a modern városiasodás és az ipari fejlődés is sokáig váratott magára, a társadalmi-kulturális és egyéb kiegyenlítődés is csak a felszabadulás után kezdődött meg. A csoportokra való tagoltságot tovább erősítette a családi-társadalmi élet olyan torzulása, mint amilyen pl. az egyke, amely szélsőséges individualizálódással is járhatott. Egy emberöltővel ezelőtt még minden Duna— Dráva menti ember szinte meghatározott „kasztba” született, amelyből nehéz volt a kiszabadulás. E „kasztok” vagyoni és egyéb rangsor szerint rendelődtek egymás fölé és alá, de nemcsak a birtokos parasztok — ahol a hasznos földterület nagysága volt irányadó —, hanem minden más kategória is. Példának elegendő talán a halászokat, pásztorokat és az uradalmi cselédeket kiválasztanunk. A dunai céhes nagyhalászok többsége az iparosok közé számította magát, míg a parti kishálós, nem hivatásos halászok a parasztokból toborzód- tak, az ipari munkás pedig pusztán szórakozásból űzte ezt a mellékfoglalkozást. A pásztorok korántsem döntő vagy éles hierarchiáját Illyés Gyula mutatta be szemléletesen: „a cselédek közt ősidőktől fogva a legősibb foglalkozás űzői, a pásztorok a legelőkelőbbek. A gulyások kihúzott nyakkal úgy jártak a pusztán, mint az őslakók a gyülevész idegenek között. A béreslányok elpirultak a meghatottságtól, ha egy csikós derékon kapta őket. Nos, ezek mind elhallgattak, ha társaságukban egy juhász megszólalt. . .” (Puszták népe, Bp. én. 93.) Hasonló rangkülönbség alakult ki a cselédek és napszámosok, továbbá a cselédek és summások között, sőt magán a cselédségen belül is: mindenki szinte törvényszerűen kis- kanászként, ill. libapásztorként kezdte, fokozatosan vált csak fél-, majd egész kommencióssá, tehát teljes „jogú” béressé; de ezen a nagy kategórián 95
