Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (V. A Duna és a Dráva mente magyar népcsoportjai; Sárrét, Mezőföld, a két Sárköz, Órmánság, Drávaszög és Szlavónia)

belül is megvolt a munkakörök (ökrész, tehenész, kocsis, stb.), ill kor (pl. öregbéres) szerinti hierarchia, és legfelül állott a béresgazda. Amikor idővel az öregedés miatt csökkent a munkaerő, ez a rangsor a visszájára fordult; az öreg cseléd végül megtűrt keg/díjas lett a pusztán.

A társadalom közbülső rétegei a változott viszonyokhoz rugalmasabban alkalmazkodtak, esetleg áttelepüléssel, elvándorlással stb. próbáltak kedvezőbb helyzetbe jutni, ám a szélső kategóriák (a parasztság gazdagabb, legfelső rétege, ill. uradalmi cselédség) erre alig voltak képesek. Az ormánsági és a sárközi parasztság a birtok szétaprózódásának megakadályozására előbb (a 18. században) a kettőcske, majd (a 19-ben) az egyke (családonként egyetlen gyermek) felneveléséhez folyamodott, ezzel a paraszti életforma teljes csődbe jutott. Erdei Ferenc találóan állapította meg, hogy gyökeres különbség van a paraszti és a polgári egyke között, bár a parasztok gyakran emlegették az úri-polgári modellt: míg a magasabb társadalmi kategóriáknál ez lehet kényszerű, átmeneti megoldás is, a parasztságnál előbb-utóbb áthághatatlan törvénnyé, sőt torz életformává válik. Ijedt és aggódó szociográfusok, lelkészek és orvosok, sőt szépírók (pl. Kodolányi János: Földindulás) tárták fel e hírhedt egyke tüneteit, kongatták meg a vészharangokat és próbáltak megoldásokat javasolni. E kutatások révén tudjuk, hogy milyen is volt a hulló magyarság, e szétesett társadalom: a későn jött egyetlen leánygyermeket pl. lehetőleg nem engedték ki a házból, a gazdag leányokhoz gyakran szegény vöt hoztak, akinek helyzetét legjobban a következő szólások jellemzik:

— A vő csak két betűből áll.

— A vő és a korpa a legolcsóbb.

— A vőnek még a söprű is parancsol.

— Ne menj vőnek, mert megőnek! . . . stb. Néhol a lakodalmi menetben egy kakast is hajtottak madzaggyeplőn, ez a vő leendő sorsát jelképezte. Legtöbbször házassági és ezzel együtt — ma így mondjuk — eltartási szerződést is kötöttek, vagyis a szülők is biztosították saját öregkori ellátásukat. A menyecskék minden erővel védekeztek a korai vagy a „túlságos” gyermekáldás ellen; eleinte embertelenül drasztikusan: pl. párnát tettek gyermekükre és megfojtották őket (így a reformkorban még az Ormánságban is nagy a születési ezrelék, de feltűnően magas a csecsemőhalandóság!); majd egyre „kifinomultabb’ (és hatásosabb) módszerekre tértek rá, főként a bábák és az orvosok segítségével. Ezek mellett még babonás eljárásokkal is próbálkoztak; csak egyetlen gyűjteményből öt olyan eljárást írtam ki, mely a gyermekáldás megelőzésére szolgált.

— Esküvője napján a menyasszony annyi fokot ment fel a létrán, ahány évig nem akart gyereket.

— Esküvőre menet csak a harmadik kéményre nézett fel, hogy három évig ne szülessék gyermeke.

— Esküvőjén annyi ujjára ült, ahány évig nem akart gyermeket.

— A vőlegény egyetlen ezüstpénzt adott ará- - jának, hogy több gyermeke ne is legyen!

— Az új asszonyt öltöztetéskor üres zsákra ; állították, hogy minél kevesebb gyermeke . legyen.

(Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyo- _ mányok. Pécs, 1940. III. köt. 116—131.

E hatástalan módszerek és eljárások mellett megvoltak a nagyon is hatásos gyakorlati eljárások, j melyek következtében az őslakosság mindenütt ' csökkent, ennek arányában fokozódott a bevándorlás és a népességcsere. Míg az őslakosság : fáradttá és életunttá vált, a bevándoroltak egy ; ideig fenntartották magát a paraszti társadalmat, . azon belül pedig a faluközösséget, de csak kisebb mértékben a családot is. E kis sejten belül utóbb a gyermekek kerültek előtérbe, a szülők, főként az öregek pedig szükségszerűen háttérbe, tehát felborult a korábbi kor- és nem szerinti tagolódás. Főként a Sárközben sajátos nőuralom alakult ki, melynek halványabb nyomaival az Ormányságban is találkozunk: az asszonyok továbbra is leánykori nevüket használták, „erkölcseikben” éppoly szabadok, ill. szabadosak voltak, mint a férfiak; az utóbbiak a Sárközben kint éltek a határbeli szállásokon vagy a szőlőbeli tanyákon, míg nőik odabent a faluban. Legfőbb gondjuk az öltözködés volt, de csak a női viselet lett díszesebb. Terjedt a válás és az alkoholizmus, szétestek a családok, sőt az egész faluközösség is. Móricz Zsigmond is szinte elmenekült innen, ahol a halálmadár szárnyának suhogását érezte. Bennszülöttek is menekültek el, egyikük a nagy íróhoz hasonlóan nyilatkozott: „örülök, hogy elkerültünk innen, mert ahol most vagyunk, ott van élet. Ez halott vidék.” (Kemse, 49.)

Minden javaslat és kísérlet hiábavalónak bizonyult, e beteg társadalmak alaprétegét már új rendszerünk sem tudta megmenteni. Maga az átalakult élet talált megoldást: egy új átrétegzett társadalomba való teljes beolvadás segített, feltéve, ha elég erős volt új emberi normái érvényesítésére. Ez a folyamat nem jár együtt más nemzetiségbe való beolvadással, mint pl. a szomszédos Jugoszláviában.

E széthullott társadalmak körében a tsz-ek is viharos nehézségek között alakultak, (Bátán az összeterelt, gazdátlan lovak kiszabadultak, felverték a falu éjszakai csendjét); a mozaikszerű csoportok nyomaival még pl. olyan nagyüzemben is találkozhatunk, mint a szekszárdi állami gazdaság (székelyek, szlovákiai és „őslakos” magyarok, volt cselédek és németek), csak az ipar tudja nivellálni ezt a társadalmat! Az időközben elnéptelenedett — egyébként újkori telepesekből összeverődött — Gyűrűfű és a tisztán vagy túlnyomóan cigány lakosságú falvak jelzik a társadalom viszonylagos stabilitását.

(folytatjuk)

96