Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - SZEMLE - Ódor László: Gáll Ernő; Nemzetiség, erkölcs, értelmiség

egy új terminusz technikusszal a tarsolyában tér haza Budapestre. A „morbus minoritas”-szal, mely a kisebbségi ember kínos magaviseleti reakcióját jelenti „mindarra, ami ezzel a sorssal jár”. A kérdésfelvetés egyetemes jellegét igenli Gáli Ernő is, amikor idézi Németh László tanulságát: „erdélyi utam óta jobban megértem a zsidóneurózist-”

így lesz Gáli Ernő minden tanulmányában a nemzetiség, mint létező közösségi alakulat társadalmi jelenséggé, mely több tanulmányában kimondva „a nemzettel mellérendeltségi viszonyban van”. Gáli Ernő a társadalmi formációknak kijáró vizsgálati módszereket deduktív módon alkalmazza. Tehát általános tematikákat kutat, s egyetemes jelenségek vizsgálata után tér rá e jelenségek kisközösségi jellemzésére. Állhat a tanulmány címéül jövőkutatás vagy tudományelmélet, etikai, szociológiai, filozófiai vagy szociálpszichológiai kérdés, az igazi marxista kutató valóságigényével, egy „tudományos realizmus” gravitációjával mindig a nemzeti, majd a kisközösségi—nemzetiségi értelmezés felé szűkíti az általános, az egyetemes jelleg tanulságait.

Például „Érdek, érték, közösség” című tanulmányában arra a kérdésre, hogy „besorolható-e az érdek a nemzet ismérvei közé”, ezt írja válaszul: ,,A nemzeti érdek elfogadása nem jelenti ... a nemzeten belül megnyilvánuló más érdekek tagadását.”

Egy másik munkájában ezt a gondolat-arány- párt, a Vásárhelyi Találkozó népfrontos szellemiségét etikai elemzésnek alávetve, a nemzeti érdeknek a progresszióban, a terebélyesedő munkásmozgalomban játszott szerepét vizsgálja. A „szocialista munkásság álláspontjának hangot adó”, a későbbi mártír Józsa Bélát idézi, aki 1937 háborúba rohanó Európájában így beszélt a találkozón: „Ha akarjuk, ha nem, a magyarság egy részét képezzük, s így nem lehet közömbös előttünk, hogy milyen irányt tart be Erdély magyarságának kisebbségpolitikája.”

Gáli Ernő a Korunk felől jön, ám értőn, népfrontos toleranciával szemléli az egykori önállóan, szuverénül gondolkodókat, a progresszióban társait. Gaál Gábor mellett Kós Károlyt, Méliusz mellett Makkai Sándort, s még Tavaszyt is, nem beszélve a nemzedéki és eszmei összekötőkről: Kacsó Sándorról, Balázs Ferencről, Mikó Imréről.

Gáli Ernő írásait nem etika, hanem tudatos eticizmus hatja át. Gramscitól Sütő Andrásig így látja meg az egységesen előre vivő emberi indulatokat. Az utóbbiban, az Anyám könnyű álmot ígér című könyvében, hogy — mint írja — ez „az új Erdély megismerése felé tett első lépés”.

A tudománynak a művelődésben betöltött szerepét méltatva elkerülhetetlenül ráterelődik a szó a nemzetiségi elkötelezettség elhárítására, a nyelv- és tudatváltás kérdésére. Nem véletlenül: hiszen ha kiiktattatik az anyanyelvű tudományos

és műszaki képzés, a szakterületekre induló nemzetiségi fiatalok belekényszerülnek egy olyan fajta kétnyelvűségbe, melyben az anyanyelv és a szaknyelv aránytalanul feszeng egymás mellett. Melynek feltétlen kísérője az áttételesen-burkol- tan jelentkező vagy nyílt-tudati, pszichikai zavar. Aminek egyik menekülő útja a nyelvváltás, az anyanyelvcsere. Ám erre egy nemzedék menthetetlenül rámegy és szociálpszichológiai hatásai a többségi nemzetnek sem kívánatosak.

A másik menekítő út a nemzetiségi bezárkózás. Ebben az esetben különleges szerep jut az anyanyelvnek. Hiszen a legtöbb embernek két nyelv közegében élni állandó idegfeszültséget jelent. Meg lehet szokni, bele lehet törni, s még azt sem hiszem, hogy feltétlenül szükséges valami lelki zsongítót szedni, mint ahogy Illyés Gyulának egy svédországi magyar állította. Az egészséges idegrendszerű ember a kettős terhelést úgy viseli el, hogy enged a nyelvi és lelki gravitációnak: az anyanyelvére málházza pszichikai-szellemi gond- jait-terheit. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az anyanyelv mind szerkezetileg-gramma- tikailag, költői erő, képszerűség, mind pedig szókincs, szóhasználati finomság dolgában fölnőjön ennek a tehernek a viseléséhez.

Ha nem alkalmas rá, megtörik a személyiség, beáll a neurotikus állapot. Akár közösségileg is. Kulturált államokban a többségi nyelv birtokosai ezért biztosítanak — emberi megfontolásokból — egyenrangúságot a nemzetiségi kisebbségi nyelvnek. (Például Finnországban a svédnek.) Egyébként élete alkonyán készült gyorsírásos jegyzeteiben Lenin is azt tanácsolja, hogy a többség legfőbb gondja éppen az elébb említett bizonytalanabb lelkiállapot megbékítésére az legyen, hogy ne csak orvosolja a kisebbségi keserveket, hanem teremtsen egyenlőtlenséget a kisebbség javára. Miért? Hogy „a többségi nemzet részéről kiegyensúlyozza az életben amúgy is óhatatlanul kialakuló egyenlőtlenséget.”

A tudományos-műszaki forradalom korában ezért növekszik meg a szaknyelv anyanyelvi használatának fontossága. Gáli Ernő szerint a tudomány nyilvánvalóan ezért „nem csupán a nemzetek, hanem a nemzetiségekfejlettségének is fokmérője”. Olyan állapot a cél, amelyben „a nemzetiségi műszaki szakemberek és kutatók csoportja kellő arányban és színvonalon van képviselve”.

Gáli Ernő az értelmes munkálkodást, a rációt, a tudatosságot ajánlja ellenszerül az értelmetlen nacionalizmus ellen is: „E témára szakosított kutatóknak elsősorban saját nacionalista ideológiájuk bírálatát kell elvégezniük —szögezi le —, munkásságuk azonban csak akkor válik eredményessé és hatékonnyá, ha a jelenséget a különböző nemzeti ideológiák, hamis tudatok és elfogultságok kölcsönhatásában, kelet-európai perspektívában vizsgálják.”

89