Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Köteles Pál: Az áruló (novella)

gint visszajön az antivilág. Csakhogy míg régen számításból „tajcsoltak” a jó váradiak, most félelmében töri a németet kofa meg kupec egyaránt.

— Na bite, tessék kérem, itt az apfel, szép nyári piros alma, rót.

Rimái Ézsaiás végigsétált néhányszor a sorok között, az árak felől kérdezősködött, de csak azért, hogy jobban kiismerje magát, mert váradi volt ugyan, de a kollégiumi két év alatt sokakat elfelejtett, úgy érezte piacon-utcán, egyre több az idegen. A piac zűrzavarában azt tapasztalta, hogy leikéből elpárolog az emberbaráti szeretet, mint pálinkából az erő, ha az üveget nyitva hagyják. Már nem tudta egyformán szeretni az embereket, már nem vállalta felebarátjául azt, aki végigveretett rajta. Az őrnagyot se, Kiébert se. Valami módon fizetni szeretettvolna.de a kétnapos tömlöc és a botozás óvatossá tették. Gondolatai folyton vissza-visszatértek a lengyel kapitányhoz, aki felett hiába mondta el a maga fohászát, ott fekszik temetetlenül, mint egy utolsó pogány.

Eddig még soha nem érzett se lelkiismereti.se cselekvési kényszert. Mindig a hite igazította útba. ,,A hit szerint kell élni”, s ez elég volt. Most azonban elhatalmasodott rajta az elhatározás, hogy mielőtt odébbállna a váróból, a kapitányt el kell temetnie. Ha nem másért, azért, mert amikor már ebek harmincadjára került a szabadságharc ügye, amikor már a legtöbb ember a maga biztonságosabb holnapját tervezgette, amikor már szinte minden veszve volt, Gyöngyösnél akkor állt át a szabadságharcot sírba- rántani segítő cáriak közül az igaz ügy oldalára. Ezért kell eltemetni, gondolta, bármi áron. Egyelőre azonban még nem tudta, hogyan tehetné.

Elképzelte a kapitányt, ahogy állt a nyilvános hadbírósági tárgyaláson a pulpitus előtt.

— Semmit nem bántam meg. Mindent jól tettem. És nem gyűlöletből, hanem szerétéiből cselekedtem ... — így suttogták a városban.

A hosszú ődöngéssel nem sokra vitte, s amikor már azt hitte, hogy semmire sem fog jutni, elébebukkant Torma Jakab, az újvárosi plébánia harangozója. Amikor megpillantotta az apró embert,aki vizet adott neki aKert utcában, már tudta, mit kell cselekednie.

— Nagy az isten, Ézsaiás — kiáltotta a kis ember—hát itt vagyfiam? Már azt hittük...

— Maradjon csendben, kend. A magamfajta kis muhart nem olyan könnyű kitépni a bihari földből. El akartam én menni, de amikor megtudtam, hogy ezek a gazemberek gálicot dobáltak a kutakba, meg a Körösbe is .. .

— Nagy isten — kiáltott fel az örökké izgága harangozó — szomjan pusztulunk.

— Csakhogy a Boné kútjába nem löktek, mert éjjelente ők is onnan hordják a vizet. Ha jót akar kegyelmed a rokonságnak, egyházfiaknak, hát riassza fel őket, hogy menjenek amíg nem késő.

A harangozó egy tojásos kofának súgta meg a riasztó hírt. Néhány perc múlva már felbolydult az egész piac, s a riadalom megállíthatatlanul terjedt utcáról utcára, Rimái Ézsaiás is elindult, ki a kúthoz, kezében egy frissen vásárolt cserépkorsóval.

Amikor elhaladt az árok mellett, ahol pöffedten feküdt a kapitány, megborzadt. „Hát ennyi az ember?” Az őrök is odébb álltak már, jó húsz-harminc méterre, hogy ne riassza őket a látvány, s hogy ne kelljen érezniük a test lassú oszlásának csontig ható szagát.

A bővizű kútforrásból telecsurgatta a korsóját, aztán leült a dombra, egy öreg tölgy árnyékába, de alig helyezkedett el, máris jöttek nem a szokott, hanem a sietős, mindenkit megelőzni akaró vízhordók. Némelyik lihegve-futva érkezett a kút elé.

Amikor már elég sokan várakoztak a kútnál, Ézsaiás odalépett az egyik idősebb asz- szonyhoz.

— Az őrök is jó keresztyének, akárcsak mi magunk — intett arrafelé, ahol a két katona posztolt, a tetemtől nem messze.

— Pogányok — indulatoskodott az öregasszony — megveszekedett pogányok, valamennyien a pokolba jutnak.