Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Köteles Pál: Az áruló (novella)

— A tisztek igen — ájtatoskodott Ézsaiás — de ezek? Mondom, hogy igaz emberek. Engem is arra kértek, hogy amikor visszafelé megyek, dobjak egy marék földet szegény megboldogult atyánkfiára, de úgy tegyem ám, hogy ők maguk se vegyék észre, hogy majd tiszta szívvel és jó lelkiismerettel esküdhessenek meg, hogy mit se láttak.

Az öregasszony magához vonta Ézsaiást és megcsókolta az arcát.:

— Az isten áldjon meg fiam — aztán körbeszaladta az ismerőseit; s elmondta: mit szeretnének a katonák.

— Istenes cselekedet lesz, az bizony — mormolta valaki.

Ézsaiás háttal ült a lebukó napnak, a temető árka felé tekintett. Ült szívszorongva a dombon s nézte, ahogy az emberek az árok mellett elhaladva egy-egy marék földet ejtenek ki a kezükből. Főt lehajtva mentek el a halott mellett, csak a korsójukra ügyelve, mintha csak a megszokott vízhordó-utat járnák.

Az őrök sem észleltek semmi gyanúsat. Megszokott látvány volt ez a jövés-menés.

Már holló sötét éjszaka volt, de a hosszú sorok egyre kígyóztak a savanyúvizes kút felé, s ahogy merítették a korsót, egyre gyakrabban hallotta Ézsaiás a suttogást: „Egy marék földet, lelkem, az értünk megholtért.”

Mikor a sok mindent megért váradi tornyokban elkondult az éjfél, Ézsaiás felállt, újra megtöltötte a korsóját, s mert már senki nem jött vízért, egyik kezében a vizes korsóval, a másikban egy agyagos röggel ő is elindult a városba.

Az árokban már nem a tetemet látta, ember nagyságú halom magasodott helyette, amely magába rejtette mindörökké Kazimierz Rulikowszky testét.

Minden tilalom ellenére így esett meg a végtisztesség. Furfanggal ugyan, de mégis eltemették.

Amikor a halomhoz ért, meglóbálta a karját s a rögöt a sírhantra dobta.

— Nyugodj békében — mondta félig hangosan s egy pillanatra megállt a friss halom mellett.

Amikor a katonák előtt elhaladt, az osztrák rászólt:

— Mit csinálsz itt, ilyen későn? — s ahogy a kérdést föltette a kozák a puskatussal oldalba lódította.

Ézsaiás szelíden elmosolyodott.

— A dolgomat végzem, uram — s mert a válaszra már senki nem volt kíváncsi, lépteit megnyújtva elindult toronyiránt.