Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Köteles Pál: Az áruló (novella)

— Ember vagyok, uram.

— Nem azt kérdeztem — dörögte az őrnagy.

A legátus feje előrecsuklott.

— Nem az én bűnöm uram, hogy szerencsétlenségemre ezen a tájon születtem.

— Ha nevet változtatsz, vidáman élhetsz, ha nyelvet is cserélsz, még boldogan is, de ha makacskodsz, pokollá teszem az életedet.

A diák szeméből lassan eleredtek a könnyek.

— Minden a fennvaló akarata szerint történik.

A foglyok némán álltak a fal mellett s nézték a lehajtott fejű, könnyező diákot.

Az őrnagy kifelé indult, de aztán meggondolta magát:

— Barbárok! Megmenteni se tudjátok magatokat.

Az ajtó nagyott dongott, de a következő percben újra kinyílt. Az őr egyedül jött vissza s némi lehangoltsággal mondta:

— Na, gyere diák . . .

A cellatársak összevissza kiabáltak, legalábbis neki úgy tűnt. „Mentsd meg magad!” „Köpj a szemükbe!” „Gazemberek!” „Jobb megdögölni, mint hízelkedő kutyaként élni”! „Csak a magad lelkiismeretére hallgass!”

Rájuk legyintett, hogy hallgassanak el.

A piacra vitték,egy lámpaoszlophoz kötözték. Két katona, egy osztrák meg egy kozák három lépésnyire álltak tőle kezükben bottal. Néhány lépéssel odébb két tiszt állt egymás mellett. Az egyik előhúzott egy iratot, de a másik rászólt.

— Hagyd a fenébe — fölnézett a haragosan felhős égre, intett a katonáknak, hogy kezdjék el. — Huszonötöt — mondta némi szigorral és megigazította csákóját.

— Összesen? — kérdezte az osztrák legény.

— Neked nem mindegy?

Mire befejezték, már nem rándult az arca, mint az első ütések után.

A bámészkodó asszonyok sikongva futottak odébb, a férfiak némelyike keresztet vetett, mások a földre köptek.

Az eső előbb csöndesen cseperészett, aztán nyári kedvvel megeredt. A forró köveken hirtelen buborékok pattantak szét, mint a semmibe hullott álmok.

Néhány perc múlva egy kocsi érkezett négy katonával. Eloldozták a kötelet, s az ájult diákot a szalmára dobták.

A bámészok közül senki nem tudta, hová viszik.

— Lehet, hogy ezt is felkötik a vársáncban, aztán a temető árkába lökik, hogy napokon át ott dongják a legyek, mint a lengyelt.

— Gyerek az még — érvelt egy kofa —, meg félig pap is.

A városkapunál megállította őket az őr.

— Hová mentek? A menetlevelet!

A lovakat hajtó szakaszvezető rászólt az őrre.

— Menj a fenébe, csak bedobjuk ezt valamelyik kukoricásba, de vissza ne engedjétek, mert akkor hét rossz nektek.

— Veszélyes? — kérdezte az őr.

— ... nem állhatja a németet.

Rimái felnyitotta a szemét, s azt akarta mondani, hogy ez bizony nem így van, mert a német épp olyan ember, mint a magyar, vagy más náció, a baj az, hogy a német urak csak a maguk nyelvén beszélőket érdemesítik a megmaradásra. Csöndben lecsukta a szemhéját, lemondott a prédikációról.

Néhány perc múlva megérkezett a kocsi arra a helyre, ahol a szakaszvezető megítélése szerint már megszabadulhattak a diáktól.

42