Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Köteles Pál: Az áruló (novella)
I : — Se héberül, se hollandusul, se németül, pedig jól érted te a németet is. — Wittenbergben is jártam, teológus szokás szerint. — Kémkedni. — A hitben megerősödni. — A Kálvinéban? — Az igaz hitben, uram. Sétapálcájával újra belébökött a diákba. — Az istenit a fajtátoknak, ti a mások nyelvét is azért tanuljátok, hogy jobban meg-= ismerjétek a magatokét, hogy össze ne keverjétek a franciával vagy a némettel. Csak- vakogtok . .. szét kéne verni a fejeteket, mert minden elillan belőle, csak az ázsiai“ ugatás marad meg. — Az utolsó ítélet napján hitünk szerint állít majd az Úr a jobbjára vagy a baljára... A rendőr hirtelen belékapaszkodott a diák mondásába. — Akkor hát a hit a mindenekfelett való? — Az ember, akiben megvan a hit képessége. A rendőr ezen eltöprengett. — Akkor meg miért nem jó nektek a mi nyelvünk, azon is lehet énekelni, káromkodni, imádkozni, koldulni is ... — Nekem jó, uram, a magamé. — Bolondokat beszélsz — a keménykalapot dühösen lekapta a fejéről, többször egymásután a combjához csapkodta s csak aztán folytatta — Ha én most az mondom benn, hogy németül imádkoztál, az enyhítő körülmény, — mondta kényszerű mosoly- lyal — ha mostantól azt prédikálnád, hogy az úrnak az tetszik, ha valamennyien egy nyelven beszélünk, mint a bábeli zűrzavar előtt: mondjuk németül ... — tette hozzá A diák fölkapta a fejét, de Kiéber úr a levegőbe suhintott a pálcájával. — Ne szakíts félbe ... Nem kellene annyi felé figyeljen az isten ... Lehet, hogy előbb csak egy kis falu értené meg, az is nehezen, hogy istennek tetsző dolog, ha németül beszélő magyarok élnek a földön, aztán egy megye ... ötven év múlva úgy élnénk egymás mellett, mint testvér a testvér mellett. Vagy azt mondod — fordult szembe hirtelen a diákkal — hogy ez nem lenne istennek tetsző dolog? — Ha az — mondta megadóan Ézsaiás —, akkor megcselekszi. — Püspök lehetne belőled —tette kezét szelíden a diák vállára. — Legyen eszed . .. — Jó ideig szótlanul mentek egymás mellett, aztán újra megszólalt Kiéber úr. — Látod, a hollandus már félig németül beszél. A rendőr várta a választ, de mert úgy tűnt, a diák magábaszállt, nem türelmetlenkedett, csak amikor már beértek a Kert utcába, akkor szólalt meg újra. — Mert ugyebár az emberi elmét is isten formálta. — Úgy igaz, bizony. — Az ő akarata szerint feledünk, és tanulunk meg új dolgokat — kissé fenyegetőleg emelte föl a hangját — ne mondd, hogy nem úgy van. — Az osztrák katona megvakarta a fejét. — Biza ez nagy igazság — szólalt meg. — Na látod — mosolyodott el Kiéber — még ez a derék káplár is tudja, hogy a do- log így áll. Érted, miről beszélek? — A diák bólintott s a rendőr tovább folytatta: — Lassan kikotrod a fejedből a fölösleges szavakat, mint istállóból a trágyát, és csak azokat hagyod meg, amelyek istennek tetszőek. A diák értetlenül nézett Kiéberre. — Milyeneket kellene meghagyni, uram? A rendőr fölnézett a felhőtlen augusztus végi égboltra, megtörölte gyöngyöző homlokát s arra gondolt, mennyivel jobb lett volna Bécsben maradni, mint Váradra 38
