Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Árnyék nélkül (regényrészlet)
Menekülésről itt szó sem lehet. Egyedüli és utolsó feladatunk, hogy minél több ellenséget küldjünk magunk előtt a másvilágra! És ezekben a halál előtti percekben semmi más, csak éppen a Csonthalom jut eszembe, míg megfordítom a géppuskámat: Nem segítettél! — És már nyomom a biztosítógombot, keresem az első hosszúsorozatra alkalmas terepszakaszt, mikor felfigyelek valamire: ezek a lovasok kardjukat ferdén körözik a fejük fölött. Román így nem támad. És már hallom az üvöltésüket: „Hajrá! Hajrá-á-á magya-a-ar!” Meglapulunk, hogy átzúgjanak a fejünk fölött, s már halljuk is az ellenség rémült halálordítását: „Jönnek a huszárok! Itt vannak a vörös ördögök!” Felütjük a fejünket, utánuk nézünk. Igen. Több százan vannak és sokan huszármentében, vörös nadrágban! Ahogy az elől álló, dermedt zömöt megfutamítják, lefékezik a lovakat, hogy ne menjenek be a tömeg közé. Ahhoz kevesen vannak. Együtt hajtani az egészet, ez most a jó taktika! Száz, százötven méterre vannak tőlünk, és megismerjük a lovakat. Ki-ki a saját családjáét, vagy a szomszédét! Lovasságot nem szerveztem. Városvédelemnél csak akadály a harcban. De úgy látszik, apámék készültek valamire, s mikor hallották, hogy mi még a világos reggelben is csatázunk, ugyanarra gondoltak, amire én! Ó, drága jó apáink, öreg huszárok! Nem szégyellem, megmondom: potyogott a könny a szememből, mikor kétoidalra szétordítottam a parancsot, hogy nem zárkózunk föl hozzájuk, hanem hátramegyünk a románok szálláskörleteihez! Ahogy futás közben vissza-visszanéztünk, látjuk, fölrugtattak a gátra, a karabély a válluknál: vízbelövik a menekülőket!... Csak ne csinálnák sokáig, mennének vissza, a városba! Mert most már szerb, francia, román mind megérkezhet! De legalábbis a román lovasság! Jól saccolok. Jó helyen sejtettük főerőiket. Észrevesszük, amint abból az irányból lovasosztagok közelednek, erős ügetésben. — A folyópartot már nem látjuk, mikor a meglepetésszerű tűzcsapáshoz készülődünk, de azt remélem, a zajt meghallják. A román lovasságban nem teszünk nagy kárt, jól biztosítva közelednek, de látni rajtuk, nem vártak itt tüzet, és most már végképpen fogalmuk sincs, milyen erőink vannak, milyen elrendezésben. Többet már nem is akarok. Kiadom, hogy ágyúkból, géppuskákból kiszedni a zárakat, és futás a Tisza felé, a gyülekezési ponthoz! Futás közben jönnek hozzám a parancsnokok. Megbeszéljük, hogy kis egységekben, félszakaszonként, rajonként szivárgunk át a területen, és valószínűleg csak holnap hajnalban érünk célt. Úgy is lett. A zöm harmincadikén virradatra a Tiszához jutott, de még vártunk huszonnégy órát, hogy mindenki beérjen. Szállingóztak is, egész nap, egész éjjel. A huszárok közül senki. Akkor ők mégiscsak hazavonultak. Nagyon jól van. Jöttek a „szerbesek” is; alig volt veszteségük, mert — amint elmondták — mikor az első páncélautók beleszaladtak a csapdába, a gyalogság rögtön meghátrált, s csak később kezdett manőverezni, de akkor is tűz nélkül!... A lovasrohamról viszont mi számoltunk be. Szóval, volt miről mesélnünk! 32
