Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Spiró György: Balassi Menyhárt (tragédia 3 felvonásban)
HEVESI: De van gabonájuk. ZAY: Hogyne volna, ha égetik. DOMONKOS: Nem értem. ZAY: Én se. A török már csak ilyen. A delegációval Isztambulban és Konstantinápolyban is jártam. Mi mindenről tudnék én mesélni! SZÉNÁSI: Hát mesélj! Nincs más dolgunk, hallgatunk. Ülj le. Mesélj. ZAY (leül, kényelmesen elhelyezkedik): Képzeljétek: a delegáció minden tagja kapott egy háremet. Én hatvan nőt és három eunuchot. A fejesek persze többet. Érdemes volt élnem. Annyi mindent láttam, nem is tudom, mivel kezdjem. SZÉNÁSI: Mindegy. Mesélj. ZAY: Hát kérlek szépen... Van nekik egy fenomenális besúgóhálózatuk. Az is spicli, aki nem tud róla. Fülelnek szekrényben, ágy alatt, ajtó mögött, ruharedőben, homlokráncban, füljáratban. Többször bukkantam rájuk, hol a függöny mögött üldögéltek, hol szőnyegnek álcázták magukat, aztán kellemesen elcseveg- tünkerről-arról. Minden második szavuk idézet a Koránból, minden harmadik a szultán örök dicsőségét zengi, egyébként Mohammed próféta ünneplése foglalja le a gondolataikat, miután ottjártamkor volt valamilyen évforduló. Sztambulban a házam előtt minden éjjel történt néhány politikai gyilkosság, az utcán kísérettel jártunk, nehogy töröknek nézzenek minket, mert az életveszélyes. A szultánt nem láttam, azt mondják, szegényebb, mint egy átlaghivatalnok, hát el is hiszem. Hetekig vánszorogtunk egyik hivatalnoktól a másikig — de legalább láttunk fényűzést, a javából. A tömeg persze viskókban él, némelyikben a kecskéket leszámítva húszán is, szennyvizet isznak, dinnyehéjat esznek, a vének fényes nappal halnak éhen a csecsemők csontjaival a szájukban. Görögök, kurdok, örmények, emberi hús, ragály, őrület és persze burjánzik az elnyomott gondolat. Kis csönd. ZAY: Az utcán a gyerekek a szemem láttára nyi- szálták le az ujjúkat, árulják, a külföldiek veszik, mint a cukrot. A Korán néhány korszerűbb magyarázatáért örökös rabszolgaságot és horribilis összeget adnak. Ellenőrizhetetlen birodalom. Maguk is csodálják, hogy vannak még, és nem hiszik, hogy lesznek, mert széthullás után ordítanak a koldusok, a szennycsatornák és az ürülék a városok szívében, pusztulás után sivalkodnak a puffadt hasú csecsemők és hallgatnak az éhenhalni akaró vének, szétmállás után csikorognak a viskók és a paloták omló díszei, a zsugorított emberfejek a kerítések tetején, a félbemaradt dzsámik, a zuhanni készülő minaretek, csönd után üvöltenek a müezzinek, elnyúlás után görnyednek a hívők, megbékélésért gajdolnak a hitetlenek, makognak az épségről lázálmodó nyomorékok és a tagjaikat veszteni fogó épek... Egymás hegyén-hátán tülekednek a pártharcok, a dinnyehéjak, az ékszerek, az idézetek, a kopár hegyek, a gondolatok, a hitek, az álérdekek, darabokra törik az egyetlen vallás, amelynek nevében holnap levágott fejjel, bezúzott koponyával, kilógó belekkel ébredhetsz ki tudja miért és ki által, mert arrafelé a véletlen is bizonytalan, mert barátod ellen csak ellenséged barátja véd meg, ha időt szakíthat rád a céltalan rohanásban, mert rohan az élő, hogy meghúzhassa magát a semmiben, előtte futnak a holtak, egymás vállára másznak a feltörekvő öngyilkos-jelöltek, a láncok cserélődő rabszolgák ezreit csörgetik, a lehulló fejekben pedig újra és újra megérik az egyetlen gondolat: hogy ebben az egyre gyorsabb sehova-rohanásban, az emberi halál e hanyatt- homlok bővülő újratermelésében van az értelme annak, amit lehet sejtve tagadni és meggyőződés nélkül hirdetni: az istennek, aki kényszerű rádöbbenéseinkből hízik bennünk a céltalanság szellemévé, és akit visszavonni ak- korsetud majd senki, amikor ez a részegen burjánzó testi-lelki televény belefagy az űrbe. Kis csönd. ZAY: Én ottmaradtam volna. Életemben először, valahol. Kár, hogy a németek jóelőre elintéztek volna, nem látván be, hogy nem vagyok árulójuk. így hát most itt vagyok és már nem is igaz, hogy valaha délen jártam, ahol az égen is elhasal a félhold, és megint nem hiszem, hogy itt vagyok, nem vagyok jelen, távol vagyok, és úgy nézek körül a mában, mint aki holnap elmegy. Nézem a várat és helyette az emlékképét látom, amely színtelen, mint az álom. Csönd. ZAY: Egyszóval, ti meg a véretek ontjátok. Ez is valami. A török odakint Báthoryt ócsárolja, nem akaródzik háborúzniuk érte. Na, és mikor koncolnak föl? Vagy inkább éhenvesztek? HEVESI: Szénási éhenvész. SZÉNÁSI: Hevesit felkoncolják. ZAY: Nagyon helyes. HEVESI: Te kintről jössz, hallhattad, hogy elvonulhatunk. ZAY: Ezt meg ki állítja? HEVESI: Melkócs. ZAY: Vagy úgy! SZÉNÁSI: Melkócsnak nem hiszek, annál inkább neked, Zay. Csak nem akarsz elpatkolni! És bejöttél hozzánk. Tudod te jól: éhezik a török, nem bírja sokáig. ZAY: Mért ne bírná? Hetekre való gabonát égettek. SZÉNÁSI: De égették. ZAY: Égették. HEVESI: Maradt még. ZAY: Lehet. SZÉNÁSI: Ezt mivel magyarázod? ZAY: Semmivel. 29
