Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Spiró György: Balassi Menyhárt (tragédia 3 felvonásban)
emeleti része romokban, kiégve, csak néhány fal meredezik a helyén. Az ég vörös, odakint tűz van. Az udvaron szekerek, ágyúk, lövedékek, roncsok, a végvariak nagy része az udvaron hever, sok a sebesült. A napi harc az előbb ért véget. Hevesinek a karja van bekötve, Szénásinak az egyik térde, Forgácsnak a feje. A szín jobboldalán, elöl, hullahalom. Tamás a szín közepén ül törökülésben, két- két vitéz egyesével hordja elébe a hullákat. Tamás meghallgatja a szívverésüket, int, a hullát felviszik a bástyára és ledobják, ki a várból. Hallani a tompa puffanást. Szünet nélkül folyik a hullák kidobálása. Zsigmond a szín közepén üldögél, fejét a kezébe temeti. Domonkos a szín közepén áll. DOMONKOS (Hevesihez): Képzeld: ma se fájt. Két hónapja nem fáj a gyomrom. Nem óriási? Amióta éhezünk, egyszerűen fogja magát és nem fáj. Ha ez így megy tovább, a végén még meg is gyógyulok. HEVESI: Ha ez így megy tovább, makkegészségesen fogsz éhendögleni. Az egyik puffanás után a színen túlról üvöltés. Mindenki fölfigyel, az egyik vitéz, aki a testet le- hajította, lenéz a bástyáról, összenéz a párjával, aztán lejönnek a következő hulláért. Tamás az éppen ellenőrzött következő hulla után néz, a két következő vitéz felviszi a bástyára, meglóditják, mindenki figyel, ledobják a hullát, várják az üvöltést, de az elmarad. Folytatódik a hullák ledobálása. DOMONKOS: Régen olyan volt, mintha fogak nőttek volna a gyomromban és a tulajdon nyelvüket őrölték volna. Most meg olyan, mintha valami meleg macska fészkelne benne. Ki hinné, hogy ilyen szép lehet a nyugalom, amikor az ember nem akar szerezni, se megtartani, csak úgy él bele a vakvilágba és bármelyik pillanatban kupán trafálhatja egy eltévedt golyóbis. Ha túléljük, talán megint fog fájni. . . SZÉNÁSI: Holnapután hullát eszünk. TAMÁS: Abbahagyjam? SZÉNÁSI: Folytasd. Lesz itt friss hús bőven. FORGÁCS: (erőtlenül): Tiltakozom: Krisztus nevében ... éhes vagyok ... Dobálják a hullákat. ZSIGMOND: Kitekerem Báthory nyakát. Elevenen nyúzom meg. Szíjat hasítok a hátából. FORGÁCS: Muszáj valami élelemnek lennie... olyan nincs, hogy ne legyen ... Csak utána kell nézni. .. SZÉNÁSI: Emberhúst a keresztények is ettek. Benne van a Bibliában. FORGÁCS: Hol van benne? SZÉNÁSI: A Bibliában minden benne van. Te mondád. Gyönge röhögés. FORGÁCS: Utánanézek . .. Forgács bemegy a jobb terembe. ZSIGMOND: Nem lehet józanul kibírni... Meny hárt nyakát is kitekerem. Megnyúzom. Szíjat hasítok a hátából . .. Dobálják a hullákat. Az egyik dobáló vitéz felkiált: EGY VITÉZ: Jön a török! Kelletlen mozgolódás. Hevesi is feláll, kihúzza a kardját, erre Szénási is kihúzza. EGY VITÉZ: Fehér zászló alatt! MÁSIK VITÉZ: Melkócsot hozzák! A vitézek, már akik tudnak, feltápászkodnak. A bástyán megjelenik négy török, hozzák a díványt, rajta Melkócs. Senki nem szól és nem hajbókol. A törökök leteszik a díványt a bástya tetején. Melkócs fektében lenéz, de fel se könyököl. A hulladobálás abbamarad. MELKÓCS: Ahogy az már lenni szokott, kegyetlen kínok között fogtok kimúlni, keselyűk lak- mároznak majd a beletekben, utánatok nem marad semmi, mintha sose lett volna se a vár, se a harcotok érte. Szomorú, és sajnálatos. Hiába hajtogattam: mentsétek az irhátokat, mivelhogy utálok hadakozni, minthogy a békességet és a lustálkodást kedvelem, dehát pusztulni akartok. Énnekem persze majdnem mindegy, mikor lesz az enyém a vár, holnap-e vagy holnapután, én jóban vagyok az idővel, csak azt nem értem, minek pusztultok potyára. Porfészek ez, nem az otthonotok. Higgyétek el nekem, a vénnek: a béke az életnek és a halálnak egyaránt értelme, a józan ember természetesen, előítélettől mentesen, lelki görcseitől szabadon csusszan át egyikből a másikba. Nincsen harc, amelyet bármely érdekszövevény igazolna. Nincsen vallás, amely okkal törhetné kerékbe az egyes életét. A jelen áldozata mindörökre hiábavaló... Melkócs elalszik. Kinos mocorgás, végül Domonkos fölmegy a bástyára és megcsiklandozza Melkócs talpát. Melkócs felriad. MÉLKÓCS (Domonkoshoz) Köszönöm, fiam... Ott tartottam, hogy ... ott hagytam abba ... Menyhártban úgyse bíztok. Bécsben dőzsöl, árulni is lusta. Rudolf császár őrjöngve hányja magára a keresztet, Szatmárról nincsen tudomása, és tudjuk mi jól: Szatmárnál kezdődik a világ vége. Svendi Lázár nem bolond, ő majd csak az üszőkre dugja ide az orrát. Báthory pedig nem kegyelmez. Én az ő parancsait kedvetlenül, ám teljesítem, őneki nyilván szüksége van Menyhárt vagyonára, hogy aztán ellenünk, örök szövetségesei ellen fordulhasson. Én tehát beveszem neki Szatmárt, és aztán harcolni fogok ellene. Magatokban bíztok? Csodában? Nekem ugyan ne meséljetek, én is magyar vagyok, így vagyok a szent- séges és legnagyobb szultán leghűbb alattvalója. Bízzatok már bennem, na. Csönd. MELKÓCS: Hajnalig rágódhattok, aztán ha muszáj lesz, kaszabolunk. Melkócs int, a törökök fölemelik a díványt és leviszik a bástyáról, ki a várból. SZÉNÁSI: Tovább! Folytatódik a hulladobálás. ZSIGMOND: Báthoryt miszlikbe vágom. Átharapom a torkát. A beleit az ujjamra tekerem. Kiégetem a szemét. Mért nem várta meg, amíg Menyhárt melléje áll? Menyhárt torkát is átharapom. V 27
