Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Árnyék nélkül (regényrészlet)
A lényeg most a hirtelen, hatalmas tűzerőn és a szakítatlan folytatáson volt. Mert ők több ezren, vak rohanásukban, egyetlen perc alatt elsöpörnek hetedfélszázónkat. Tudta azt mindegyikünk, és igyekeztünk. A megzavarodott ellenség érzékelte, merre van a folyó. Annak a sötétben nem vághattak neki. Rázúdultak a franciákra. De ott is mi voltunk. Azért küldtem oda egy csapatot, hogyha már ilyen kollegiálisak voltak velünk, ne tiporja, ölje őket a pánikba esett tömeg. Három oldalról pergett a tűz, ágyúból, géppuskából, nehézpuskából, karabélyból. Zsákban voltak. A zsák feneke három kilométer lehetett, talán négy, a két oldal tizenkettő, illetve tizenhét. Csak a szája felől volt csend és sötét. Persze, hogy arra mentek. De akkor már mi is nyomtuk őket. Rohammal. Megnéztem az órámat. Fél hat múlt. Az otthonmaradók most szedik ki a géppuskákból, ágyúkból a zárakat, mindent eldobálva most rohannak haza, hogy a kiskapuban békés pofát vághassanak! — Nagy kérdés, mit csinálnak a szerbek?! Megindultak-e fél hatkor eredeti tervük szerint, és ha igen, merre? Mert ha nem a város felé, hanem megkerülik azt, fél óra alatt oldalba kapnak bennünket. És akkor végünk. A románok sok embert veszítettek és már igencsak kézifegyverrel hátráltak a folyó felé, de még sokkal többen, mint mi, és ha a lendületben levő friss erő minket rájuk szorít!... Abban bíztam, hogy a szerbek meg sem indulnak, illetve csak határozatlanul mozognak, hiszen elmaradt a pergőtűz. A nehéztüzérség hátul nem kezdett, hiszen nem tudta, mi ez a zaj, hova lőjjön! Előző este ez látszott a legbizonytalanabbnak, de végül is ez lett a legnagyobb eredmény: Rajtaütésünkkel megmentettük a várost a rombolástól! Ezeken töprengtem, de közben tűzzel és szuronnyal nyomtuk az ellenséget a folyó felé. Mesterien, hibátlanul. Tanítani, besulykolni ilyet nem lehet, ahogyan a bajtársak precízen összeműködtek a többkilométeres szakaszon. Ilyet csak a töprengés nélküli elszántság, a teljes egyetakarás, és az igazság tudata teremthet! Hat óra felé végre jött egy futár, hogy a szerbek negyedhatkor indultak, páncélautóik csapdába estek vagy feltorlódtak az úton, de a gyalogság és a tábori tüzérség oldalazni kezd! Visszaküldtem a parancsot, hogy a mieink azonnal vonják ki magukat, és induljanak a Tisza felé, a megbeszélt gyülekezési pontra! Az ágyúkkal terhelt szerb gyalogság, réteken, szántóföldeken keresztül, hatvannyolcvan perc alatt érkezhet ide. Ez a veszély elmúlt. Kérdés azonban, meddig maradnak tétlen a román főtartalékok?! A hátunkban. Míg sötét volt, nem féltem tőlük. Ha meg is érkeznek, nem ismerik ki magukat, nem mernek beavatkozni. — Most már azonban teljesen világos volt, és a magasabb fák tetejéről tisztán felmérhetik a harchelyzetet. Egy hirtelen, fergeteges lovasroham lenne ránknézve a legveszedelmesebb. A hátráló románokról már így is nehéz lesz leszakadnunk, hiszen észrevehetik, milyen kevesen vagyunk, és nincs mélységi tagozódásunk!... Alighogy ezt végiggondoltam, a nagy zaj csituló másodperceiben meghallom a puszta földön dübörgő lópaták jellegzetes zaját. Fél perc múlva mindenki fölfigyel rá, innen és túl, egy perc múlva pedig feltűnnek a gyorsan nagyobbodó pontok. Uram, emeld magadhoz lelkeinket! A románok felugrálnak, a folyón átúszni készülők megfordulnak — és együtt indulnak reánk! Most látszik, hogy még mindig majd kétszeresen fölözhetnek bennünket! ... A fiúk tudják a dolgukat. Minden második megfordul, a lovasság felé. 31
