Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Árnyék nélkül (regényrészlet)
tavaszi felhők mögül. Szidtam, aztán meg imádkoztam hozzá. De szabályosan! Ó, a katona nagyon érti, hogyan kell káromkodni meg imádkozni egyszerre. És közben még sírni is, nevetni is! Nem a félelemtől; az idegességtől. De én akkor nem voltam ideges. Mentem, utánam a csapat lélegzése, csendes talpsurrogása — a szögeket, a vasakat, a patkókat is leszedettem a lábbelikről! — és akkor a töltés mellett hirtelen feltűnt a Csonthalom. Nem csontból van, persze, hanem földből, és szépen benőtte a gyep, de a nép így hívja, mert látszik, hogy emberi kéz emelte, és az a hiedelem, hogy régi népek temetkeztek ide!... Talán avarok, talán kunok. De ezt már a hiedelem nem tartja számon. Én olvastam .. Feltűnt a Csonthalom, és eszembe jutott gyerekkori szokásunk: Ha valaki nagyon akar valamit, vagy nagy bántás éri igaztalanul, fusson ki ide, és mondja el: Andandémusz, dórakadémusz, dele dúca bükk! — és akkor meglesz a kívánsága, vagy elhárul feje fölül a baj! Nem is tudtam, mit csinálok, csak megálltam, körbeforogtam, először balfelé, azután jobbfelé, ferdén kiterjesztett karokkal, mint amikor a madár köröz a levegőben, és mondottam a gyerekigéket. A mögöttem jövő odarohan hozzám, megráz: — Parancsnok! Mi van veled?! Megháborodtál?! — Ne bolondozz — mondom. — Hát nem emlékszel? A bajtárs, utcánkból való gyerekkori játszópajtás, a Csonthalom felé fordul, néz- néz és egyszercsak elkezd forogni ő is! És a tetthelyre érve, így forog végig az egész csapat, talán mindegyike! A nemzetköziek azt hitték, megőrültünk, de a mieink megmagyarázták, miről van szó, és akkor ők is igencsak megilletődtek, sapkájukat levették, imádkoztak, vagy csak fejet hajtottak — ki-ki buzgalma, kedve, hangulata szerint. Három óra után nem sokkal kellett beérnünk a románok szálláshelyei mögé. Sikerült, és láttuk azt is, hogy a csapatok kivonultak, csak az őrségek, a törzsek és a had- táposok maradtak. Meg az ezredtartalékok, de azok alszanak, mert úgy számítanak, hogy rájuk csak dél körül, vagy délután kerül sor. Meglássuk! Alig fejlődtünk föl, elől kezdődött a haddelhadd. A harcállásban elhelyezkedőkre támadtak rá a mieink. Teljes tűzerővel. Csak tűzzel kellett. A tökéletesen meglepett katona mit csinál? Megrémül, és elkezd futni, pontosan ellenkező irányba! S ha ez még meg is egyezik az úttal, amelyiken jött, amelyiknek a túlsó végén valami védelmet, biztonságot remél, akkor bizonyos, hogy a katona még véletlenül sem téveszti el az irányt, legyen akármilyen rémült! Sőt, annál inkább nem. Ez kellett nekünk. Nemzetközi románjaink és a délerdélyiek, akik igencsak tudtak románul, berohantak a körletekbe és az ébredezők fülébe ordították: Ott jönnek a magyarok! Ott jönnek! Gyertek!... És a tisztjeik is kezdték arra hajtani őket, szembe a menekülő, tétován lövöldöző sajátjaikkal. Összecsaptak. A frontvonal felől jövők, persze, elsöpörték emezeket. Ekkor következtünk mi. Imádkoztam, hogy a Hold most dugja elő a pofáját! De nem akarózott neki. Nem számos. Felgyújtottuk a románok körleteit, a szalmakazlakat, és mindent, ami éghető. Bizony, még a tanyákat is. Apáink, rokonaink házait, istállóit. Volt fény, elég. 30
