Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Kovács István: Éjszaka; A narancs krónikája (versek)

KOVÁCS ISTVÁN

ÉJSZAKA

A naplemente föltámasztja az árnyékokat, polipvérüket megszenteli.

Kiszabadulnak az imbolygó csápok, és észrevétlen összeforradnak, eggyé lesznek, mint tömegsírban az ember.

Az éjszaka ránktapad, ránk az utcasarok-éj, a telhetetlen asszony: a barna LANUIT,

a vörös DIENACHT

és NOC, a szőke.

És szemünk a fények szivárványló szemcséibe folyik, a város alvatlan vérében hunyorog.

Nézzük önmagunkat —

fölcsillagozva a tapadókorongok sebhelyeivel.

Arcunk lenyomata az éjszakában:

színházi maszkunk

vagy álarcunk halotti maszkja.

Kitölthető köddel,

álommal,

tetszhalál-lebegéssel.

Reggel ismét elhisszük, hogy az ember halhatatlan.

A NARANCS KRÓNIKÁJA

Narancsot szerettem volna karácsonyra, pedig még citromot se láttam. Anyám nem mondott semmit. Amikor a szenteste reggelén dolgozni ment, átkutattam a szekrényt. Mindent megtaláltam, még Petőfi Sándor könyvét, a János Vitézt is — anyám zöldkockás blúza alatt. (Erre a blúzra roppant féltékeny voltam.) Csak a narancsot nem leltem sehol, pedig tudtam, hogy sárga és olyan mint a citrom, vagyis a sárga nyárialma.

Anyám délután szabad volt. Készítgetett a narancs hiányára. Vigasztalónak szánt mondataiba, melyek az estéli csengettyűszóba oldódtak föl, mindennapi óvásait is beleszőtte. Meglátod — mondta —, a rétegesen öltöztetett szaloncukor biztosan nem lesz náthás, ha majd karácsonyi ablakot nyitunk, hogy a hópehely angyalkák belibegjenek. Mire én rávágtam:

5