Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Kovács István: Éjszaka; A narancs krónikája (versek)
Nincs is angyal! Nincs is hó! És nem is fog esni! Teltek-múltak a napok. És fényes páncéljuktól én sorra megfosztottam a fölcicomázott fehér, sárga és szerecsen János Vitézeket. Óriás vagyok. A legkisebb Óriás, aki föllázad a kis huszár ellen. (Török basaként azért szégyen lett volna lázadozni.) Én nem fogok ugra-bugrálni senki sípjelére. (És az ebédlőből aznap nem vittem haza a vacsorát.) hliszen ezek nem is harcosok! Szivárványba hentergett teknőcök csupán. Fejüket-farkukat behúzták a gyávák. Megeszem őket — az ólomkatonák tisztelgő sorfala között. Mielőtt kidobtuk volna a karácsonyfát, amelyen már a jövőévi csillagszórók is elsercegtek, a 97-es utcán, mint felnőttek meséjében a rulettgolyó, végiggurult egy narancs és megállt a kettesnél. Ezt az éjszakás portás mesélte, de én is láttam. És látta mindenki: a betegek, a lakók, a látogatók. Mert a kapun túl nagyon sokan laktak, de még a dolgozó lakóknál is több volt a beteg lakó. Kié lehet a narancs? Senki sem nyúlt hozzá. A gyerekek se. Ott világított a vaskapu előtt, mint a földgömb, a hold pápaszeme mögül nézve. A 97-es utca zsákutca volt, s amikor arra tévedtek a tankok, kénytelenek voltak visszafordulni. De utolsójuknak a lánctalpszemei közé szorult a narancs. Távolodóban még föl-fölvillant, mint beteg, hunyorgó stoplámpa. Amikor elindult velünk a vöröskeresztes vonat, egy szótlan ember narancsokat osztott szét közöttünk. Részemet a mellettem ülő gyereknek adtam. Kint, az idegen bányászok szanatóriumában majdnem olyan jól éreztem magam, mint a 97-es utca szanatóriumában. (Csak anyám hiányzott olykorolykor.) Gyakran kaptunk narancsot, de mindig odaajándékoztam a leghízelgőbb barátnak. Ingyen! Az iskola, ahová örökös délutánosokként jártunk — mert a délelőtt a keletnémeteké volt — elég messze esett a szanatóriumtól. A völgyben terpeszkedő faluban állott. Az utat mindennap gyalog tettük meg oda-vissza. Számtantanárunk aluszékony, hörcsögképű ember volt, aki pubikáimnak szólított bennünket. Mi visszapubiztuk és óráin levelet írtunk délelőttös padtársainknak, a a tőlünk jóval idősebb kelet-német lányoknak. Természetesen németül. De én csak egy levelet írtam, mert valaki titokban nagy szőrös sormintát rajzolt rá és sohase kaptam választ. Történt egyszer, február közepe táján, hogy a bolt mögötti szemétrakáson találtunk egy láda narancsot. Penészes volt, romlott és rohadt. Osztálytársaimat megvakította az öröm. Néztem mint a moziban, amikor azt látjuk, hogy valamely tárgynak, például egy rakás narancsnak a közelében sincs ember, s az mégis úgy eltűnik, mintha eszeveszett gyorsasággal kapkodná egy szellem-kéz. Kapkodta is. Az egész hatodik osztály. A fogyatkozó narancshalom alól egyszercsak előbukkant egy összetört, rút kis karácsonyfa. Telhetetlen kezek sorompói között csaptam le az utolsó narancshullára. .. és mohón falni kezdtem. . .
