Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Árnyék nélkül (regényrészlet)
Elmondtam a hírt, hozzá a három nappal korábbi pesti tárgyalóbiztost, aztán előadtam a tervemet: — Több mint húsz kilométerre a frontvonal mögött, mikor a magyar Vöröshadsereg csapatai nemigen jönnek a segítségünkre, ne hagyjuk lerombolni a várost. Vonuljunk ki, de vigyünk magunkkal trófeát, nem kisebbet, mint ha fogadnánk a támadást, és fokozatosan, harcban vonulnánk ki. Az akcióban minden fegyveres részt vesz. Vélem azonban csak az vonul ki, aki akar. A többi itthon marad, civilbe öltözik, és teszi a dolgát! Ha elfogadjátok a szómat, induljatok, vegyétek számba,ki jön, ki marad. Semmit ne írjatok! Mindent a fejetekbe rakjatok! Az utolsó listát, lajstromot, könyvelést is megsemmisítsétek! — Tizenhárom órakor a parancsnokokkal itt újra találkozunk, beadják a jelentést, este pedig megalakulnak az új egységek, kimenők és maradók szerint! Mind megszavazta. A fölösleges hadfelszerelést behordattam a helyőrségi laktanyába, az ajtókat lepecsé- teltettem, a listát pedig átadtam a városgazdának. Az élelmiszer, ruha, lábbeli és mindenféle tartalék felét kiosztottam a lakosság között, az addigi közellátási lista szerint — de erről már nem engedtem kimutatást készíteni. A másik felét pontosan szám- bavettem, átadásra. Ha az egészet kiosztjuk, a megszállók úgyis rögtön hadisarcot vetnek ki, és az emberek hordhatják visszafelé. A város kasszáját meghagytam, de a védelem pénzét egy fillérig elvittem. Ebéd után kiderült, hogy több mint kétezer-háromszáz harcos akar kivonulni! Ez sok. Minden parancsnokkal végiggondoltattam, kik a családfenntartók. Ezeket mindjárt ki is hagytuk a számításból. így maradt ezernégyszáznegyven fő. Velem együtt. De hogy teljes igazat mondjak, estére kiderült, hogy ehhez még hozzá kell számítani százhuszonnégy embert. Pontosan ennyit. Elmondom, miért: A francia őrmester nem ment vissza. Kérte, velünk maradhasson. Ekkor már nem bírtam ki, megkérdeztem, ismer-e egy magyar származású őrnagyot? Azt mondta, nem. Alig hittem neki — de mikor, még azon az éjszakán és napközben vagy háromtucat társa bekéredzett, hitelt adtam a szavának. Mit csináljak velük?! „Akartok harcolni?” „Akarunk!” Majdnem mind akart. Volt vagy tíz, az nem. Jól van, ezeknek mondtam, kéredzenek be családokhoz, öltözzenek civilbe és ne nagyon mutatkozzanak, mikor megszállják a várost — de fölösleges szavak, mert a háborút unt katona igen pontosan tudja, mikor mit kell tenni. A többit felszereltettem és kijelöltem a körletüket — különben szabad mozgást kaptak a városban, egészen a készenlét idejéig. Hát, kérem, mit csináltak ezek a legények? Mászkáltak az utcákon, ismerkedtek, a lányokat — már amelyik hagyta magát! — megfogdosták, titokban még koccintottak is egyet-kettőt, bizonyosan: és összeakadtak a városban levő, lágerekből munkára kiadott és ittrekedt orosz hadifoglyokkal. Századot alakítottak, kilencven valahány fővel! De mikor besötétedett, még jöttek át franciák, szöktek szerbek, sőt románok is. Legtöbbje harcolni akart — így lettek százhuszonnégyen! . . . A támadási terv megbeszélése előtt közéjük mentem, és mondtam: köszönöm, fiúk! Az éjjel bizonyosan tartalékban akartok maradni, hiszen lehet, hogy mind- annyiótok csapataival összeakadunk. Kiabáltak, hogy ne sértegessem őket! A legnehezebb helyre akarnak menni! . . . Rendben van! — mondtam. De csak mondtam: éjszaka igyekeztem őket csendes helyen tartani. Mert hiába, én sohasem próbáltam sem azelőtt, sem azóta, de gondolom, csak rossz érzés lenne magyar ellen harcolnom! — Nem az urak ellen, kérem! Aki egy harcban szemben jön veled a mezőn, 28
