Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Árnyék nélkül (regényrészlet)
félholtra kínozták, aztán felakasztották. Sokat gondolok rá. Sok ilyen, nehéz helyzetben megkomolyodó ember kellene ennek a hazának, minden időben! Sötétedés előtt indult vissza. Kíséretet adtam melléje. Még el akart jönni apámhoz, megismerni, de már nem maradt idő. Egyedül mentem haza. Először és utoljára március tizennégy óta. Apámat egyszer láttam azóta, másnap, mikor a negyvennyolc-negyvenkilences forradalomra és szabadságharcra emlékeztünk a főtéren. Ott volt a tömegben, a beszéd után le is mentem, keresni, de már nem találtam. Még aznap este üzent érte a városi szovjet, vállalja el a fő védelmi vonal parancsnokságát. Nem jött be, és később hallottam, egyszerű harcos az utcánkba szervezett szakaszban ... Az a pofon; ő is érezte. De nem cselekedhetett másként. Bennem az ő nagy természetét mindig módosította az anyámtól örökölt szelídség ... Éppen fejt, mikor hazaértem. A tehén farkát a térdhajlatába fogta, nehogy szembevágja, vagy szemetet szórjon a zsétába. Sámlit húztam a kijárathoz, leültem, és cigarettacsavarás közben elmondtam neki a pesti tárgyalóbiztost. Végzett, mellémhúzta a széket, rágyújtott ő is: — Károlyinak nem kellett volna lemondani. Ha az ember belekezd valamibe, végig kell csinálni. Mint a bivaly: ha nekiveselkedik a tehernek, vagy a járom szakad, vagy ő!... De ha már így van, akkor így van. Azt kell csinálni, amit az elvtárs mondott. Ezért jöttem haza. Hogy tőle is halljam. Újra ő szólott: — A nagyobbik öcsédet vihesd. Anyáddal, a kisebbel, meg a két nagylánnyal elbírjuk a földet, amíg ... Soká hallgatunk, de csak megkérdeztem: — Meddig apám?! Azt mondta: — Nem mink győzünk. — Igen. Erre én is gondoltam. Meg nagyon sokan a városban. Talán az egész nép így gondolja most. És eszembe jutott, ha előre így gondoljuk, akkor már nem is győzhetünk! — Megint más dolog. A birka szépen odaballag a késhez, még nyújtja is fölfelé a nyakát, bégetve. A marhát már főbe kell kólintani, úgy húzni a tőkéhez. De a medve két lábra áll, és addig harcol, amíg szusz van benne! Felálltunk. Mennem kellett. Elbúcsúztunk. Anyámmal is. Meg a lányokkal. Két öcsém éppen gyakorlatozott a pótkerettel. Boriska most nem volt vidám. Állt az udvaron, a körtefa alatt, ami ennek a cseresznyefának az elődje volt itt — és mikor feléje mentem, azt kérdezte: — Mégy, megvédeni a házunkat? Igen? Március huszonnyolcadikán éjszaka egy francia altiszt adta meg magát előőrseinknek. Engem keresett. Tolmácson keresztül elmondta, hogy huszonkilencedikén hajnalban, virradat előtt általános támadást kapunk.Nem tőlük. Nem a franciáktól. Ők nem vállalták a harcot, ezért aztán az Entente parancsnokság szerb és román csapatokat vet be ellenünk. Nagy erőket. Pergőtűzzel kezdik ... Elég részletesen elmondta a támadási tervet. A szerbeknek még páncélozott autóik is vannak, és északnyugatról törnek előre, de ez csak álcázza a délkeletről induló román főcsapást. A románok sürgették nagyon, hogy meg kell szüntetni városunk ellenállását. És azt remélik, ha jeleskednek a harcban, minket is ők szállhatnak meg. Na, jól van! Reggel összehívtam a városi szovjet Honvédelmi Bizottmányát és a parancsnokokat. 27
