Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Áprilisi beszélgetés: „Közösségre vágyakozom” (Baka István válaszol Görömbei András kérdéseire)
Mi hát a véleményed a költészet és a politika viszonyáról? — A költészet nem lehet a politika szolgálóleánya, de a vers — mivel a versbéli valóság a „külvilág” elemeiből épül és része is e világnak — maga is politika. A pusztulás tényeivel és víziójával több versedben az anyanyelvet, művészetet, kultúrát állítod szembe mint megtartó erőt. Milyen szerepe lehet egy nép életében a művészetnek, valóban megtarthatja? — Egy népnek az emlékét tarthatja fenn a kultúrája önmagában. De megmaradni — önmagunkkal azonosnak maradni — is lehetetlen nélküle. Az az érzésem, hogy nagy benned a nemzedéki felelősség, s ez erős kételyekkel, le- szorítottság-érzéssel, tehetetlenség-tudattal is párosul. Sok nemzedéktársadban mély élményt hagyott Legenda, hát lehullasz című versed, máig szállóigeként jár két sora: ,,Erdővé válhatunk mi, szarvasokká soha". Mi a véleményed az újabb írónemzedék lehetőségeiről, feladatairól? Egyáltalán: mi az értelme nemzedék-élményednek? Körülbelül huszonöt éves koromig majd minden versem lírai hőse a „nemzedék” volt, s ez számomra nem a hasonló korú költőket—írókat jelentette (alig is ismertem valakit), hanem a hetvenes évekre felnőtt fiatalokat általában, azokat, akik félnek a szocialista fejlődés lassulásától, attól, hogy egy hierarchikus bürokrácia függvényében létezzenek. Azt sohasem hittem, hogy mi vagyunk a „tiszták”, inkább arra figyeltem fel elég hamar, hogy még a legjobbak felháborodása is közönségessé silányul saját tehetetlenségünk és a végre, bármi áron jóllakni kívánó társadalom közönye miatt. Egész első kötetem, még azok az állítólagos „évfordulós” versek is, nemzedéki önvizsgálat volt. Kudarcaink és többségünk konformizmusának okát elsősorban belül próbáltam megtalálni, úgy éreztem és érzem ma is, hogy ideológiailag és pszichikailag egyaránt felkészületlenül sodródtunk bele a hetvenes évek nem éppen egyértelmű valóságába. Az önvizsgálat során ébredtem rá, hogy naivitásunk és megalkuvásaink egyik oka történelmi tudatunk fejletlensége, s lassan ebbe az irányba kezdtem továbbmozogni. Példákat kerestem, hogyan őrződtek meg nálunk a továbblépés lehetőségei olyan helyzetekben, amikor megállni látszott az idő, így jutottam el Vörösmartyhoz és — nagy kerülőkkel — Adyhoz. Egyikükben sem az utánozható, hanem az érvényes érdekelt. A nemzedéki önvizsgálat kezdett átalakulni ben nem, ahogy a harmincadik évemhez közeledtem, nemzeti önvizsgálattá — hogy sikerrel-e, nem-e, nem tudom. A tervezett versciklus, amely Gustav Mahler személyéhez kapcsolódna, s amelyből eddig egyetlen, nem egészen sikerült verset tudtam megírni (Trauermarsch), ezt a kört tágítaná Közép-Európa „méretűvé”, de arra még nem vagyok felkészülve. (Hogy azzal megakadtam, majdnem egy éve nem is tudok befejezett verset kiadni a kezemből.) Az Ady Endre emlékének szentelt (és, bevallom, megrendelésre, a zalaegerszegi Reflex-színpad felkérésére írt) Háborús téli éjszaka külső formája az első világháború és az azt megelőző évek víziója, lényegében azonban a saját és a — tágabb értelemben vett, s tán csak fiktive létező — nemzedékem eszmei és —jobb szó híján — pszichikai fejlődésrajzát próbáltam megcsinálni benne. De tárgyilagosabban, mint azelőtt, nem a mi szép, de beárnyékolt lelkünk kiteregetésével bíbelődve a legtöbbet, hanem a „világgal”. Mindezt utólag mondom, írás közben nem érdekel és nem is érdekelhet más, mint a „látomás” minél pontosabb leírása. Milyen viszonyban van költői éned magánemberi egyéniségeddel? — Verseim lírai hőse nem azonos, nem is lehet azonos „magánemberi” lényemmel. Verset csak akkor tudok ír^ha sikerül levetkeznem azt a bizonytalanságot, esendősé- get, ami általában jellemez? Élményeim azért is csak többszörös áttétellel kerülnek \ 53
