Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - MŰHELY - Áprilisi beszélgetés: „Közösségre vágyakozom” (Baka István válaszol Görömbei András kérdéseire)

Közösségre vágyakozom, céllal bíró közösségre, de úgy tűnik, nálunk minden intézménnyé merevedik, mintha egy bürokratikus hiererchiában tudnánk csak mozogni.

Közéletünkben ami nyitott, többnyire formális, ami pedig a „falak mögött” történik, arról tudomásunk is alig van. Hát persze hogy tanácstalanok vagyunk, hát persze hogy minden az „állapotok cikizésében” merül ki. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy semmi értelmeset nem lehet csinálni, de túl sok a gyanakvás, presztizsféltés mindennel szemben, ami nem a megszokott mederben akar folydogálni.

Az én kamaszkorom még merő lerendezésben telt (igaz, az átlagnál is naivabb voltam), keservesen ébredtem belőle. Talán ezért vetítődik ki minden dühöm és elkeseredésem arra a kamaszkori tájra — Szekszárd környékére —, amelyet különben ma is gyönyörűnek látok.

Egyik versedben „hasztalan, de eladható szabadságom’’-ról beszélsz. Mi számodra a szabadság értelme? Mit jelent szabadnak lenni, szabad vagy-e?

— Húsz éves koromban, amikor még jóval kevesebb kényszerítő körülmény nehezedett rám, kevésbé éreztem magam szabadnak, mint ma, harmincévesen. Természetesen, a belső szabadságról beszélek. Minél többet értek a világból, belül annál szabadabb vagyok. A verset a szabadság eszközének is tekintem.

Verseidben gyakoriak a történelmi motívumok, s ha ezek lírai üzenetét összevonom, általánosítani próbálom, azt mondhatom: hatalmas, sokszor értelmetlen pusztulással szemben küzdőd ki a megmaradásra képes etikus emberi magatartásformát. Miért fordulsz gyakran a történelemhez? Mire tanít a magyar történelem? Mi hasznosítható a történelemből ma?

— Azt a nemzedéket, amelybe tán még beletartozom, gyakran támadták azért, hogy „évfordulós” verseket ír. Szerintem az idősebbek inkább írnak évfordulós verseket, de nekem a címke ellen nem ezért van kifogásom. Én azt érzem, hogy sokunknak azért fontos a magyar történelem újraélése, mert ráeszméltünk: csak az elmúlt húsz-harminc év történetéből nem érthető meg az, ami ma van.

Körülbelül a hatvanas évek végéig kiderült, hogy Közép-Európában és másutt bármi történik, az az eltelt öt-hatszáz évből legalább annyira következik, mint a negyvenöt után végbement páratlanul gyors fejlődésből.

Engem a magyar történelem (és nemcsak Magyarországé) arra tanít, hogy ami a világ e táján száz éve megoldatlan maradt, azt ma sem lehet egyszerűen „leírni”, és arra is, hogy a mi viszonyaink között a legforradalmibb változások is érintetlenül hagyhatnak vagy újratermelnek olyan sokszázados normákat, amelyek mibenlétét nem tudtuk tisztázni magunknak. Intő példa az új-dzsentri kialakulása.

Többször megidézted a Világos utáni Vörösmarty alakját, Petőfi című versed is a hazával azonosuló költői eszményt emeli fel — „ki engem megtagad, őt tagadja meg” —, az Ady Endre emlékének ajánlott hatalmas kompozíciód, a Háborús téli éjszaka pedig szinte összegzése a magad küldetéses költészetének, hazáért való aggódásodnak, cselekvő hazaszeretetednek. Sokan korszerűtlennek tartják ma a küldetéses költészetet. Mi erről a véleményed?

— Küldetéses költészet-e, amire többen törekszünk? Túl szép ez a kifejezés. Küldetése Ü politikának van, a költészet csak azt mondhatja el, milyen a világ (illetve a benne élők belső világa), hiába hitetnénk el magunkkal, hogy többről van szó. Abban a kevés emberben, aki verset olvas, tudatosíthatunk (vagy inkább „átéreztethetünk”) bizonyos dolgokat, ennél több már kilépés a költészetből. Igaz, nálunk a közélet zártsága vagy a politikusok tehetetlensége miatt néha nagyobb szerep is kínálkozott. Többnyire illuzórikus volt az is.

52